Kalandos út hazafelé és a fogadtatás

A hazafelé út kalandos fordulatokkal tarkult. Nem volt kedvem csomagolni, megint a 32 + 10 kg-mal trükközni, logisztikázni, de ha muszáj, akkor muszáj. Feladtunk mindketten egy 10 kg-os csomagot is magunknak haza és a véghajrában még 5-5 kg-ot ott is hagytunk, amelyet utánunk küldtek. A lakótársaink annyira rendesek voltak, Johny levitte a dögnehéz bőröndjeinket, Lea pedig munkába menetele előtt kivitt minket a vasútra. (Tőlük igazán szerda este egy "ünnepi" vacsorával búcsúztunk, reggel már csak elköszönésre volt alkalom.) Még volt 37 percünk az indulásig. Addig kicsit igyekeztünk a sokkon úrrá lenni, hogy "na, most aztán tényleg menni kell". Persze, az embernek már kezdett honvágya lenni, meg ilyesmi, de akkor is nehéz volt... lelkileg és fizikailag, hiszen még el kellett jutnunk 4 átszállással Düsseldorf/Weeze reptérig a 42 kg-os pakkokkal.

Az állomáson - még Osnabrückben

Már az utolsó átszállások alatt

Az utazáshoz megfelelő időt fogtunk ki - nem volt sem túl hideg, sem túl meleg. Még a több réteg ruha éppen elfért rajtunk. A reptérre jó időben kiértünk, a csak 16:50-kor induló gépünkhöz már 13 órakor ott voltunk, ahol a mérlegeléshez mentünk először. Sajnos a WG-ben a Johny kollégájától kölcsönkért mérleg nem volt valami megbízható és pontos (hozzáadtunk kb. 1,5 kg-ot), ezért izgultunk, hogy fel kell-e még nyitni a gondosan elrendezett koffereket. Az én csomagom pontosan 32.0 kg-ot nyomott, a kézipoggyászom némi variálás után 10.0 kg-ot. Barbi bőröndjével kicsit trükközni kellett, de végül neki is sikerült a súlykorlátba szorítania a cuccait. Egy zacskóban voltak azok a ruhák, sálak, amelyeket még magunkra kellett venni (= hagymataktikát alkalmazni). :) Ettünk, ittunk, aztán 15 órakor elmentünk a mosdóba öltözködni.

A becsekkolás előtti utolsó kép a reptéren.

Nézd, 5 felső, 5 sál!

Az ellenőrzésnél ideges lettem, meg Barbi is, mert széttúrták alaposan a méretre csomagolt, "éppen, hogy belefér a kék rácsba" táskáinkat, amiket volt vagy egy óra ilyen jól elrendezni. Aztán elvárnák, hogy szedd össze a levetett sálakat, kabátot, elektronikai és egyéb cuccaidat néhány másodperc alatt és húzzál tovább. Felöleltük a dolgainkat és arrébb vonultunk rendezgetni. Nagy nehezen sikerült becsukni a táskáinkat, de sajnos nem lettek olyanok, mint voltak. Még valami, amin izgulhattunk... Aztán volt egy kavarodás, bemondták, hogy késik a gép, aztán meg mégsem, aztán de. Kiírták, elvették a feliratot, aztán már ki sem írták. Kb. 20 perc után biztossá vált, hogy nem a Kolozsvárra tartó Wizzair járat, hanem a Budapest felé tartó késik 1,5 órát - motorhiba, homokvihar miatt. Csomót üldögéltünk a földön a hátunkat a falnak vetve - még jó, hogy volt annyi plusz ruhánk, hogy volt mire ülnünk. Laptopoztunk, képeket cseréltünk és nézegettünk. Végül a 16:50 helyett 19:30-kor szálltunk fel! Előtte kaptunk étkezési kupont, de azt a sor végén állók éppen csak hogy be tudták váltani, mert indulni kellett. Hála az égnek a csomagokat senkinek nem kellett a méretezőbe belepróbálnia - a miénk nem hiszem, hogy belefért volna a fentebb említett okok miatt. Nem sokat teketóriázott a személyzet, hamar felszálltunk. A felhők felett az idő sajnos nem volt olyan szép, mint ideutazásunkkor, elég ködös, szürke volt minden. 

Viszlát te kedves német föld!

Velünk egy kedves idősebb hölgy ült egy sorban, de előttünk egy nagyon idegesítő férfi utazott. Nem csak számunkra volt nagyon idegesítő! A leszálláskor már majdnem sötét volt. A repülőtől a terminálig szállító buszon is várnunk kellett, mert az egyik utas kézipoggyásza eltűnt. Valaki az övét emelte el / ki. Kb. 10 perc ezzel is elment, de szerencsére meglett a kis, barna poggyász :).

Bent a futószalag mellett megfáradva vártuk a bőröndjeinket. Nem jöttek, nem jöttek, vártuk, hátha a végén, de semmi. Lecsukták a szalagnál az ablakot... Ajajj. Szomorúan konstatáltuk, hogy mindenkinek megvan a bőröndje, csak nekünk nem. Gyorsan megkérdeztük, hogy mi a teendő ilyenkor és már rohantunk is intézkedni. Tudtam, hogy az ajtó mögött anyu fényképezővel a kezében vár :). Egy gyors üdvözlés a családnak és Kati barátnőmnek (aki kijött elém), aztán a csomagokkal foglalkoztunk. Jegyzőkönyv, stb. Kiderült, hogy a Kolozsvárra tartó gépre címkézték őket és oda mentek. Nem tudott megnyugtató választ adni a hölgy, hogy meglesz-e, kb. mikorra, stb. Megvártuk Barbi családját, addig kicsit lehiggadtunk, mesélgettünk, fényképezkedtünk. Aztán elköszöntünk.

Anyu, Gáborom, én és Barbi - már itthon
(a Magyar Köztársaság helyett: Magyarországon)

Kati, köszönöm, hogy kijöttél!

A bátyám is kijött, ő vezetett, de nem sok kedve volt a fotózkodásra... sebaj.

Másnap reggel a kolozsvári reptérről hívott egy ott dolgozó férfi: "Itt tetszett felejteni a bőröndjét tegnap!" Nem tudtak arról, hogy nem ott felejtettem / felejtettük, hanem Pesten vártuk. Felháborító, hogy nem szóltak nekik a pestiek a kárfelvételt követően!!! Még jó, hogy rátettem egy névjegykártyát, és így fel tudtak hívni. 

Vasárnap délután családoltam. Maminál volt közös ebéd és élménybeszámoló.

A maminál

Gábor sütötte marcipános torta :)

A szülinapjára hazaértem: 85 éves lett.

Hétfőn tanultam a keddi diplomavédésre, amelyen még totál indiszponált voltam. De legalább letudtam ezt is. Egy hétre a hazaérkezéstől érkezett meg a bőröndünk, előtte megjárta Rómát és onnan utazott vissza Budapestre. A postai csomagom is megérkezett ugyanezen a napon.

Most feladatok hada vár. Igyekszem minden adminisztrációs feladatot letudni, a portfóliót elkészíteni időre, közben a Ma felvételire (május 26.) és az államvizsgára (június 20 - július 1. között) tanulni.

Mióta itthon vagyok, szokásosan lógatom a lábam és unatkozom :): voltam 2 konferencián (Mit ér az ember, ha tanár? - erről jó összefoglaló Lévai Dóra cikke: http://levaidora.wordpress.com/2011/04/19/mit-er-az-ember-ha-tanar/ és E-tananyag konferencia - ajánlom figyelmetekbe Ollé János blogját: http://blog.ollejanos.hu/2011/04/22/etananyag-elearning-es-online-oktatasi-kornyezetek-a-felsooktatasban/). Találkoztam sok baráttal, végiglátogattam a család nagy részét, elkezdtem újra edzeni, járok Gáborral péntekenként néptáncra, részt vettem egy földházakról, egy egészséges életmódról és egy családi nevelésről szóló előadáson, pótoltam az elmaradt blogbejegyzéseim és elkezdtem tanulni valamennyit. Tervezek még két bulit is májusban és legfőképp: megtalálni a helyemet újra itthon. Már eltelt 18 nap, de szellemben még mindig néha ott vagyok. Anyuéknál Ászár felé megnyugtatnak a szélmalmok, felkapom a fejem, ha idegen szót hallok. Hiányzik az a fajta nyugalom, amit ott megéltem, a kiszakadás a mókuskerék jármából. De majd visszaszokom :). Minden esetre igyekszem tartalmas és lehetőség szerint boldog életet élni.

Azt hiszem, hogy most egy ideig nem fog frissülni a blog. De azért majd néha-néha... ha nem bírja a grafomán jellemem tovább magában tartani például a vele történteket.

A búcsú nehéz pillanatai

Az utolsó 1-2 hetünk meglehetősen sűrű volt és alig aludtunk a sok készülődés miatt (ajándékok elkészítése, a búcsú előkészítése, pakolás, utolsó kirándulások, stb.) Voltunk április 1-jén Brémában,

A brémai muzsikusok szobra

másnap találkoztunk egy magyar barátnőm jó barátjával (aki segített szállást találni annak idején),

Köszönjük Christopher!

Herr Martinékkal volt még egy közös esti programunk. Vasárnap pedig Franknál és kedves családjánál töltöttünk egy szép délutánt és estét. A biciklis kirándulás alatt az erdőben egy egykori koncentrációs tábori épület mellett emberekkel találkoztunk. Kiderült, hogy az esti színházi előadásra készülődnek. Ezen az emigránsokról szóló darabon mi is részt vettünk – nagyszerű élmény volt ez a spontán színház!

Egy helyi művész egyik munkája és a szép táj

Bicózva fotóztam + a művész egy másik munkája jobbra.

Az egykori KZ Lager

A főszereplőkkel

Az első néhány percben történtek.

Egy teremnyi nézővel - az összes jegy elkelt.

A búcsúzkodás jegyében telt az utolsó hét, az utolsó szakkörökkel. Hétfőn a Theater-AG-n rajtunk kívül álló nehézségek miatt, sajnos nem annyira volt meghitt a hangulat. De azért aranyos és vidám drámapedagógiai kelléktárból merített játékokkal és csokoládéval köszöntünk el.

Kedden a Sport-AG-n vittünk 1-1 sportjátékot, amelyek sikert arattak. A többi játék, amit Frau Krüwel és Herr Pothoff hoztak is mind a mi tiszteletünkre szóltak, mi választhattunk, hogy mi legyen a következő játék, stb. A gyerekek is azt mondták, hogy jó, hogy itt voltunk és hiányozni fogunk. Nagyon jó érzés volt a figyelmességük!

Szerdán Herr Martin egy Emden-i humorista, Otto Waalkers Katastrophen Film című filmjének (http://www.youtube.com/watch?v=HZpHe9o3DqE) vetítésével lepett meg engem és a diákokat. Egészen jó volt a film is, de nyilván nem ez maradt meg a legjobban.

A PC teremben a film közben

Szerdán az Europa-AG-n egy rendhagyó alkalmat kaptunk ajándékba. Városvezetésre vittek minket – vicces mód, hiszen már mindent láttunk. Aztán betértünk a város legfinomabb fagyizójába és egy igen dekoratív és ízletes fagylaltkelyhet ettünk, miközben jót beszélgettünk. Onur felajánlott az eprei közül néhányat, mert én nekem „csak” mangóm volt :). Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyire kedvesek voltak velem, velünk.

Az Europa-AG tagjai

Csütörtökön a kollégáktól, barátoktól az órák után búcsúztunk, egy ppt-vel, amelyben összefoglaltuk a 3 hónapos gyakorlatunkat és a kinti életünket köztük és velük. Látszott többeken, hogy ők is sajnálják, hogy megyünk. Herr Martintól, Meiketól és Annatól (ők a frieslandiak) egy közös képet kaptunk egy elegáns keretben. A tanári kar nevében Frank köszönt el tőlünk - azóta van igazi Osnabrück-i bögrénk.

A gyerekektől csütörtökön az 5-6. órában köszöntünk el – természetesen mindenki a saját osztályától, aztán utána a tanáriban a kollégáktól. Az első dupla órában nem voltam, a harmadik óráról egy trükkel átküldtek más osztályhoz, aztán nem mehettem vissza a terembe, Susanne meghagyta, hogy egyenesen a PC terembe mehetek, onnan pedig a tanáriba. A legnagyobb ajándék az volt, hogy úgy viselkedtek, mint az angyalok. Egyedül maradtam velük PC-n, az igazgató asszony kedves szavakkal bejött elköszönni és megadta a magán elérhetőségeit. Megdicsért, hogy sem én, sem Barbara nem hiányoztunk egy napot sem, nem voltunk betegek és ő ilyet még nem látott. Az órán a tanulók választhattak egy klipet a youtube-ról, beírták és megnéztük, meghallgattuk. Közben netezhettek, de közösségi oldalakra és „káros” oldalakra nem mehettek fel. Hihetetlenül fegyelmezettek voltak! Annyira jó volt velük. Szünetben volt két fiú között összezörrenés, de odamentem és azt mondta az egyik a másiknak: „Szerencséd, hogy Frau Kovács ma megy haza, és hallgatok rá, ha azt kéri, hogy hagyjalak!” Totál kedves volt tőle.

Az 5. órában léphettem be a terembe. Egy gyönyörűen, ünnepélyesen terített asztal várt. Két fiú 2 teljes órán keresztül (és még a „szent” szünetükben is!) sütötték a goffrykat az osztálynak és nekem. Kaptam tőlük egy lefűzött mappát, amelynek minden egyes lapja egy-egy dísze, színes levél volt egy-egy tanulótól. Hozzá igazi Osnabrück-i csokoládét. Ha nagy önfegyelemmel el nem is sírtam magam, de megkönnyeztem. De ezek az öröm könnyei voltak!

A táblát is feldíszítették

Az osztály és a búcsú meglepetésük nekem. KÖSZÖNÖM!

 Tőlem egy-egy ceruzát és szerencse csokitallért kaptak, egy személyre szóló kis üzenettel, Susanne pedig egy cd-t a képekkel, sálat és teát. Vittem még négercsókot és fő ajándékképp egy ppt-t készítettem nekik a közös három hónap képeivel, amelyek közül néhányra vicces feliratot is tettem :). Szép zene szólt alatta és tetszett nekik. Utána megnéztünk még egy rakás képet. Három hónap alatt minden fontosabbnak vélt szituációban kattintgattam, már akkor tudtam, hogy jól fog esni nekik is az emlék. Valami fantasztikus volt ott lenni, bár igaz, néha nagyon nehéz volt, de a mindenféle tapasztalatok mellett igyekszem csak a jóra emlékezni és soha-soha nem fogom elfelejteni őket!

A búcsúóra (2011. április 4.)

Búcsúzóul az utolsó ott töltött hetem hétfőjén, az első dupla matematikát én tartottam. Erre az alkalomra már jó ideje kitaláltam a feladatot. Egy 80 perces foglalkozást tartottam, amely szerencsére nagyon jól sikerült. Egy reklámújságból kivágtam 75 terméket, mindenkinek készítettem egy egyéni bevásárlólistát, amin a termék neve szerepelt és az árát nekik maguknak kellett beírniuk. A boltunkat „Frisch von Briesland” névre kereszteltük.

Keresés a termékek után

A 7. b boltja

Mi mennyibe is kerül?

Mindenkinek 5 terméket kellett megtalálnia a sok, az osztályteremben szétszórt termék közül. A gyengébb matekosoknak alacsonyabb áru termékeket válogattam össze. 

A kasszánál ellenőrzik a vevők számolását

Miután megtalálták a termékeket, beírták az áraikat és összeadták őket, el kellett menniük a kasszához, ahol ellenőrizték, hogy jól számoltak-e a kedves vevők. A kasszások, akik folyamatosan cserélődtek, számológéppel dolgoztak.

A vevőknek, miután fizettek, egy asztalhoz kellett menniük és a termékek képeit a megfelelő kategóriába illeszteni. A 2 fő kategória: egészséges és egészségtelen élelmiszerek; és a 8 nagy élelmiszercsoport (tejtermék, zsiradék, gabonafélék, stb.).

Kategória alkotás

 Egy kakukktojás is volt a termékek között, a sör. Kérdeztem, hogy melyik terméket nem vásárolhatják meg ők, mint tizenévesek? És miért nem? Erről ejtettünk néhány szót.Utána minden tanuló bediktálta az ő eredményét, a táblára írtuk és 2 számológéppel összeadtuk az egész listát. Sajnos nem sikerült ennyi (nem egész számos) eredményt elsőre jól összeadni, de többedik próbálkozásra sikerült. Elégedettek lehettünk az aznapi bevétellel.

Ezt az órát követően már saját órát vagy órarészt sem tartottam, más tanárok által vezetett órákon már csak segédtanerőként vettem részt. Szép tanítási gyakorlat lezárásának éltem meg ezt az eseményt.

Sok mindent tanultam Osnabrückben a gyakorlat alatt

Elég sok mindent tudtam tanulni a gyakorlat során. Megtapasztalhattam egy másik iskolarendszer sajátosságait, előnyeit és hátrányait. Láttam sok tanárkolléga (Frau Weßelmann, Meinders, Feldkamp, Sipermann, Schenk, Schwerger, Schmidt, Fischer, Herr Martin, vor den Bäumen, Böttger) tanítási stílusát, gyerekekhez való hozzáállását, általában az iskolában dolgozó pedagógusok hozzáállását, viselkedését. Igyekeztem végig nyitott szemmel és befogadásra kész aggyal járni mindenfelé, amerre csak megfordultam. A legtöbbet talán arról tanultam, hogy mennyire fontos a dolgokat megbeszélni, mennyire nem számít az idő elvesztése sem, mennyire fontosabb, hogy adjunk és kapjunk visszacsatolást, hogy úgy mehessenek tovább a gyerekek is, hogy igenis emlékezzenek - ha másra nem is, de - arra, hogy az iskola elveket, példát adott és nem ment el semmilyen fontosabb történés mellett szó nélkül. Természetesen eddig is sokat adtam erre, de végre volt esélyem ezt jól működően napról napra tapasztalni, leírni, megfigyelni.

A másik legfontosabb a konzekvenciák megléte és megtartása. Nem mindig olyan egyszerű! A tanár is ember és neki sem öröm, hogyha egy gyereket meg kell fegyelmeznie, büntetnie. Sokszor megesik az ember szíve az adott tanulón, mert tudja, hogy milyen a szociális háttere, hogy mi van vele... de akkor sem nézhet el neki mindent vagy többet, mint másoknak "pusztán" ezért. Nem mellesleg ezzel csak ártana! Láttam már életemben következetes és kevésbé következetes és "laissez faire" típusú tanárt is, és tudom, hogy melyiket fogadják el és szeretik is jobban a gyerekek. Még ha nehéz is felvállalni a következetességgel járó konfliktusokat és alkalmi kellemetlenséget, akár utálatot, akkor is megéri. Hosszú távon a meglátásom szerint a következetes tanárokat szeretik a diákok jobban. Mindannyiunknak szüksége van korlátokra, ezek megakadályoznak minket ugyan néha a szabad mozgásban, de belekapaszkodhatunk, ha megbotlunk.

  Néhány pedagógiai nevelési metódusra példa, amit magammal vittem, viszek:

1. A diákot (kiváltképpen az értelmi fogyatékos diákot) nem elég megdorgálni egy tettéért, vagyis minősíteni a tettet magát (!), de biztosak kell legyünk a lehetséges mértékig, hogy tudja, hogy miért nem volt helyes, amit csinált és mi lett volna a helyes(ebb) út.

2. Visszaküldeni a gyereket valamit újracsinálni, még egyszer megcsináltatni vele valamit. Például a "Stuhlkreis" esetében. (Egy nagyon használható beszélőkör technika, amely alkalmas a szociális kapcsolatok feltérképezésére, fejlesztésére.) Ha nem veszi le a kabátját, amit köteles lenne, akkor a pedagógusnak kell, hogy legyen annyi türelme, hogy megvárja, míg kialakul a beszélőkör és akkor küldi vissza a nebulót, hogy megismételhesse a műveletet - immáron helyesen.

  A gyerekek mindig feszegetik a határokat, mindig próbálkoznak. Az új tanerőt ott próbálják meg kijátszani, ahol csak tudják. Néha sikerül nekik, néha nem "eszi meg" az ember, amit megpróbálnak elhitetni vele. Én sem tudtam mindig maradéktalanul következetes lenni, de többnyire azért sikerült. Néha alkuképes voltam, néha extrémen ragaszkodtam ahhoz, amit megmondtam. Érdekes tapasztalat, hogyha az ember enged, akkor a kisujja után a karját húzkodják. A határokat élesen kell meghúzni. A kompromisszum sem mehet túl egy bizonyos határon... Kevés a hely, hogy mindenről utolsó betűig beszámoljak és talán nem is akarna annyit elolvasni senki, de rengeteg mindet tanultam az elmúlt 2,5 hónapban itt. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy  Osnabrückben lehettem.

A hollandok, walesiek Osnabrückben – a mi utolsó napjaink alatt

2011. április 7-8-9-én esélyünk volt még egyszer találkozni a holland és walesi ismerőseinkkel, barátainkkal. A csapattagok sajnos cserélődtek, de a már februárban megismert jó emberek közül viszontláthattuk sokakat és megismerhettünk új embereket is.

A csütörtökön az Alandoban tartott üdvözlő vacsora keretében társaloghattunk velük, majd másnap az iskola- és városvezetés alatt.

Kedélyes társalgás az üdvözlő vacsorán

Johs (holland) és Meike (német kolléga és barátnő)

Az eredeti K. A.

Vidám hollandok (a férfi nekünk a holland Kautzky Armand)

Pénteken volt a prezentáció napja, a Schule an der Rolandsmauerben folytatott projektet ismertette Frank, amely a gyermekszegénységről, ill. az ellen szólt és amelyre az elmúlt 1,5-2 hónapban az Europa-AG-n készültünk. Ötleteket gyűjtöttünk össze arra, hogy milyen helyi megoldásokat látunk a gyermekszegénység enyhítésére, ellátogattunk a helyi Kindermahlzeitba, ahol olcsón étkezhetnek a szegény gyerekek és szüleik, stb. 

Frank prezentál

Kindermahlzeitba mentünk interjúzni, megfigyelni

A prezentáció után

Frank beindított egy együttműködést az Osnabrück-i Tafel-lal (ingyen / nagyon olcsón étkeztető szervvel), akik gyümölcsöt, müzlit és egyéb hideg élelmet szállítanak a Schülertreffbe hétfőtől szerdáig. Így azok is ehetnek, akiket nem tudnak vagy nem akarnak a szüleik 1,5 Euróért befizetni a menzára (a felét a város fizeti az iskolásoknak, de sajnos így sem veszik elegen igénybe). Németországban többnyire a szegényeknek is fizetniük kell egy keveset, semmit nem akarnak teljesen ingyen adni, hiszen amiért valamennyit fizetni kell, azt általában jobban megbecsülik és jobban is érzik a felelősséget is érte.

A prezentáció után következett az iskola,-majd a városvezetés. Vicces volt, hogy mi „helyiként” vehettünk részt az eseményen. Én is kísértem egy vendégcsoportot, ill. az Europa-AG-ra járó gyerekek vezették őket, de „tanárként” mégiscsak segítettem az időbeosztásban és a kalauzolásban (mennyi időnk van még, melyik termet mutassák még meg a maradék időben, stb.). Büszke voltam a fiúkra, mert nagyon ügyesen végezték a feladatukat.

A tanári szobában

Az Eisenbahn-AG termének szemlézése

A fiúk bemutatják a biológia-kémia labort

Az iskolamúzeum

This is a lovely place!

A legmodernebb terem

Gázok és egyéb anyagok a "plafonból"

A NAWI (Naturwissenschaft) teremben

Az iskola előcsarnokában
bal oldalon az "osztályomból" S., jobb oldalon egy másik osztályból M.
Nagyon fogtok hiányozni!

Nagyon nehezen váltunk el és hagytuk ott az iskolát Barbival, mert tudtuk, hogy mire délután a focimeccs előtti gyülekezésre visszatérünk, már nem lesznek ott a tanulók és a kollégák sem. Könnyes szemekkel búcsúztak ők is és mi is. A búcsúzkodással egy pár perces csúszást generáltunk az egész delegációnak... de azt hiszem megértette mindenki, hogy nagyon nehéz volt a szívünk.

Az ebéd a Westerberg szakiskolában volt, ahol előtte egy röpke vezetés is dukált az intézmény falain belül. Az ebéd elkészítésében és felszolgálásában a mi iskolánkba járó tanulók közül többen részt vettek – mint szakképző osztályosok. Nagyon színvonalasan igyekeztek megoldani a vendégek étkeztetését (szép terítés, felszolgálás, igazi pincérattitűd felvonultatása, stb.). Apoloniától (egy kedves, fiatal kolléganőnktől) itt búcsúztunk.

A lelkes főző, felszolgáló csapat (jobbra a tanár: Apolonia)

Nélkületek éhen maradtunk volna! :)

Háttérben a többiek...

Barbival a közös ebéd utáni városvezetés felén vettünk részt, aztán rohantunk vissza a WG-be még pakolászni. Megálltunk végre a Johannis Kirche előtt, hogy bemenjünk abba a templomba, amely előtt nap, mint nap elhaladtunk, de egy rendezvény miatt nem mehettünk be. Sebaj, nyilván így kellett történnie. Nem sok időt töltöttünk otthon, elintéztük, ami csak 1,5 óra alatt elintézhető volt, majd vissza kellett mennünk a focimeccsre. 

Komoly készültség a meccs miatt

Egy igazi drukker :)

Ha a meccset nem is, de egymás társaságát élveztük!

Bemelegítés

Ez volt az utolsó találkozás a delegációval és Frankkal is. A Bielefelder-Osnabrück meccs unalmas volt, nem született gól. De kárpótolt minket a jó társaság! Viccelődtünk azzal, hogy nem tudjuk, hogy kinek drukkoljunk, hiszen mi a Bielefelder Strasse-ban lakunk... A meccs után vagy 30 percet fagytunk a flaszteren, mert a kommandó által lezárt területet előbb a Bielefelderieknek kellett elhagyniuk, utána engedték haza a helyieket – elkerülve ezzel a szurkolói összecsapásokat.

Az utolsó viszontlátás :(

Az autóknál elköszöntünk Jennytől (az egyik legszuperebb örökifjú hölgy, akit megismerhettünk) és a többiektől. Frank hazavitt minket és könnyezve indulhatott a majd' egész éjszaka tartó csomagolás. Éjjel 4-kor kerültünk ágyba, 8:30-kor pedig már indulnunk kellett a vasútra, ahova Lea kifuvarozott minket.

Bár azt kell mondjam, hogy személy szerint a hollandiai találkozó jobban tetszett, de ez az esemény legalább annyira jó lehetett volna, ha nem árnyékolja be az idegeskedés és a búcsúzás fájdalma. Sajnáltam, hogy a szombati kincskeresésen a Pye-hegységben már nem tudtunk ott lenni. Frank elárulta, hogy eldugott kincs után kell a delegációnak kutatnia, a néhány résztvevő gyereknek pedig édességek lesznek eldugva. Biztos vagyok benne, hogy sok vidám pillanatot éltek meg. Remélem, hogy majd néhány képet láthatok róla valamikor!