2011. július 2-án délután Barbival felszálltunk a repülőre, hogy visszatérjünk abba a városba és közösségbe, amely 3 hónapig az otthonunkat jelentette.
 |
| Búcsú Magyarországtól |
 |
| Viszlát Dunakanyar! |
 |
| Rajna |
 |
| A hosszú úton az IC-n egy kis munka belefér |
 |
| Már igencsak este volt, mikor közeledtünk Osnabrückhöz |
Vissza kellett térnünk, hogy újra találkozhassunk azokkal az emberekkel, akiket a szívünkbe zártunk: a barátokkal, a gyerekekkel és a kollégákkal. Ezeket a sorokat egy kényelmes székben írtam, miközben az erkélyablakon keresztül nézhettem ki a csodás kertre és láthattam a városka kedves részleteit. Meikenél szállunk meg, aki a párjával közösen éppen egy költözés kellős közepén is vállalták, hogy vendéglátóink lesznek. Eredeti terveik szerint már itt laknának, de sajnos csúsztak a munkálatok. Így itt vagyunk egy 90%-ban kész, új lakásban ketten, ők pedig pénteken-szombaton költöznek a pár háznyira lévő régiből.
Az utazásunk megint csak kalandos volt. A repülővel nem volt probléma, de a reptérről az állomásra induló busz késve indult picit, egyszer kicsi gyerekek szálltak fel és a sofőr nem is nyomta a gázt, így 3 percünk maradt megtalálni egy vágányt és a kapkodás eredményeként rossz döntést hoztunk és rossz irányba indultunk. Egy magyar fiú is velünk tartott a tévelygésünkben, és vele együtt nézhettük végig, ahogy a párhuzamos vágányról elindult a vonatunk, mi pedig maximum integethettünk utána. Egy óra késében voltunk tehát, és csak reméltük, hogy minden csatlakozás indul egy órával később is. Sajnos vendéglátóink telefonszámát nem ismertük, de többeknek írtunk sms-t a tanári karból, hogy adják meg, de nem voltak hétvégére bekapcsolva a telefonjaik. Akinek be volt, az pedig nem reagált, mert nem volt nála a telefon. Izgultunk, hogy mi lesz, ha nem tudjuk értesíteni őket. Közben a fiúnak is segítettünk, mert átmenetileg elromlott a telefonja. A miénkről sem tudta hívni a szállásadó családját, mert rossz számot adtak meg neki. Néhány, a családnak intézett telefonnal sikerült orvosolni a helyzetet. Mi Düsseldorfban megint csak vágánykeresésben voltunk. Az információnál megtudtuk, hogy van relevánsabb csatlakozás az eredeti terveink és jegyeinken szereplőn kívül. Pont volt egy IC, ami 2 órás késésben volt, de nekünk ez kapóra jött. A jegyünket lepecsételték és utazhattunk azzal. Összesen 50 percet késtünk, de megvártak minket; Meike a családjával és Herr Martin fogadtak minket :). Egy olasz étterembe mentünk, ahol beszélgetéssel, késői vacsorával töltöttük az első féléjszakát.
 |
| Egy hosszú út után a viszontlátásnak örvendve |
 |
| Egy vidám és aranyos, csupaszív csapat |
A lakás bemutatása után elbúcsúztak a szülők és megbeszéltük a másnap indítását. 2 órakor kerültünk ágyba.
Vasárnap Herr Martinnal és imádnivaló családjával reggeliztünk (inkább késői ebédeltünk), majd kimentünk az évente megrendezésre kerülő bolhapiacra Pyesbergbe (egy városrész Osnabrückben). Nagyon szórakoztató volt a sok ócskaság, használt, új és egyedi áruféle (ruhák, könyvek, ősrégi telefonkészülékek, ékszerek, kövek, ásványok, stb.) A régi gőzös ilyenkor közlekedik csak és a kézzel hajtható vasúti szerelvény is kipróbálható az év ezen napján. Ezen kívül akciószínházas előadások tarkítják a rendezvényt, akik itt-ott felbukkanva szórakoztatják, bevonják a közönséget. Vettem három könyvet, összesen 4 euróért, egy Harry Potter kötetet, egy Márai-kötetet és egy olyan könyvet, amely cégek életéről mesél viccesen, a vezetési problémákról, emberi konfliktusokról, a menedzserek különleges és néha hajmeresztő ötleteiről :). A Márai-kötetet Herr Martinnak adtam, had tudjon még többet Magyarországról, mire meglátogatnak minket.
 |
| Akciószínház |
 |
| Rossz időben is Osnabrückben :) |
 |
| Bolhapiac - de nem bolha méretű |
 |
| A gyerekek fényképe betehető a magasságuk mellé (egyénnek vagy osztálynak) |
 |
| Herr Martin, aki örök fiatal |
 |
| Magáért beszél :P |
Délután még Meikeékhez látogattunk el, hogy megbeszéljük egy-két praktikus dolgot. De aztán ott ragadtunk majd egy óra hosszát, mert jót beszélgettünk velük. Olyan jó látni, hogy két ilyen jó és összeillő ember így megtalálta egymást :)!
A rossz idő ellenére nagyon is élvezetes nap volt, az esti sétát hanyagoltuk csupán, pedig szívesen belélegeztük volna az esti Osnabrück utcai levegőjét.
Hétfőn mentünk 9-re az iskolába. Üdvözöltük a kollégákat, akik közül többen igen meglepődtek, hogy visszatértünk (holott előre értesítettük őket egy képeslappal, de legalább meglepetés volt mégis). A gyerekek előtt titok volt a látogatásunk, így aztán nagy volt az örömük - és talán csak a miénk még nagyobb. Csak 2 órán voltunk együtt, aztán mentünk a színdarab főpróbájára. "Az igazság Hamupipőkéről" című színdarabot még nem sokkal korábbi érkezésünk előtt kezdték el összerakni és mi láthattuk az építkezés folyamatát. Ezért is tértünk vissza ebben az időpontban. Azt nem gondoltuk, hogy ennyire részei is leszünk a darabnak :). Legalábbis én mindenképpen, mert végül nem is láttam csak képekről és felvételrészletekről az előadást. De mindent olvastam és hallottam! A színfalak mögött, egészen hátul segítettem az öltöztetésben, a jelenetváltásokkor a díszletek mozgatásában és a szereplők színpadra indításában (és egyszer csengetnek is kellett). Barbi pedig a fotós-kamerás szerepét töltötte be - szintén mindkét előadás alatt. (Ezen kívül a teremrendezésben és sminkelésben tudtunk még segíteni.)
 |
| Főpróba képei 1. |
 |
| Főpróba képei 2. |
 |
| A megérdemelt befejezés, taps és öröm |
 |
| A királyfi és a rejtélyes Hamupipőke |
 |
| Az igazság Hamupipőkéről :) |
Számomra valami egészen különleges élmény volt ez az egész, hiszen láthattam a gyerekek hihetetlen izgalmát, kivehettem a részem ennek csillapításában, stb. de belül én is legalább annyira izgultam - azért, hogy csak sikerüljön mindenkinek minden és elégedettek, boldogok lehessenek; megdolgoztak a sikerért. A főpróba igen feledhető volt, de élesben mindkét előadás igen jól sikerült.
Szerda volt az utolsó tanítási nap az iskolákban, ez a félhét már csak kevéske tanulással, de annál több pakolással és játékkal telt. Majdnem minden osztály másik terembe költözött - ez szokásos minden évben. Fontos, hogy a párhuzamos osztályok egymás közelében maradjanak, mindenki kitakarítson és berendezze az új termet. Azok a gyerekek a 7. és 8. osztályokból, akik várhatóan majd magasabb szintű (többségi) záróvizsgát tudnak tenni, azok egy osztályba szerveződnek. Ez néhány ember átrendeződését jelenti és mivel a párhuzamos osztályok eddig is jól ismerték egymást és a tanáraikat, ez nem okoz különösebb nehézséget.
Reggelre hivatalos voltam a közös reggeli ceremóniára - Frau Weßelmann és a gyerekek angol reggelit terveztek. Mindenki végezte a ráosztott feladatot; zöldségmosás, tojás törés, kolbász sütés, bab melegítés, terítés, stb.
 |
| Hagyományos angol reggeli |
 |
| Közös főzés, közös reggeli |
Nagyon jó érzés volt újra köztük lenni - bár igen, picit úgy éreztem, hogy már kissé kívül állóbbá váltam. Reggeli után eltakarítottunk, majd lementünk a terembe (az újba). A szünetben mindenki asztalára egy-egy szép üvegpoharat és bele egy magyar csokit (eredeti formájú Sport szeletet) helyeztem. Susanne egy Piroskát kapott… mert a túrórudi után ez a legfinomabb magyar csoki :). Jó volt látni, hogy örültek neki. A bizonyítványosztás következett.
 |
| Bizonyítványosztás (a diák szabad döntése, hogy kinek mutatja meg az dokumentumot) |
Nagyon szimpatikus, hogy a lap egyik oldalán van az érdemjegyes értékelés (osztályzat), míg az A/4-es lap másik oldalán az igényességgel megírt szöveges értékelés található (legalábbis Susanne esetében mindenképpen igényes, lelkiismeretes értékelésről beszélhetek). Kézfogással-öleléssel búcsúztak tőlem (ki azzal, amilyen viszonyban voltunk / vagyunk). Nehéz volt a szívem, hiszen lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk… majd kiderül, még számos körülménytől függ ez.
Délben indultunk Herr Martinnal Dangastba, az Északi-tengerhez. Barátjával közösen el kellett hozniuk a vitorlásukat (kis csónak, vitorlával) Dangastból Andreashoz (a barátjához). Minket Barbival kitett Williamshaven kikötőben, az egyik autóval átmentek Dangastba és visszavitorláztak Williamshavenbe. Mi addig megnéztük a strand részt, a kikötőt, a molót és ebédeltünk a tengerre nézve.
 |
| Bérelhető napozóhely |
 |
| Változékony idő, szép sugarak |
 |
| Az Északi-tenger partján |
 |
| Hideg volt éppen |
 |
| Hát nem gyönyörű? |
 |
| Kihalt strand... |
Aztán 17 órától vártuk a két férfi feltűnését a víztükrön, hiszen videók és fényképek készítésére voltunk felkérve :). Természetesen Frau Pellek és Frau Kovács ezt szívesen vállalták :), futottam is vissza a mólón, hogy ne csak a behajózásukat, hanem a kikötésüket is lencsevégre kaphassuk.
 |
| És feltűntek a láthatáron :) |
 |
| Kikötés |
Aztán mi magunk is vízre szálltunk. Izgalmas volt a nyílt vízen a széllel hajtott vitorláskában :). A boom érkeztekor lehúztuk a fejünket és meghúztuk, ill. lazítottuk a köteleket a kapitány (Herr Martin) utasításainak megfelelően.
 |
| Mi is vízre szálltunk |
 |
| Jön a BOOM! |
 |
| Irány a nyílt víz! |
 |
| Vissza is tértünk a kalandból |
 |
| Bizony, belemásztunk mi is... hideg volt :) |
Megjegyzem, hogy az azért igen hasznos lett volna, ha előtte elmondja az először vitorlázó legénységének, hogy mi micsoda és mit jelent számára például a "loslassen". Mert nekem nem azt jelentette, hogy teljesen kilazítom a kötelet és eleresztem szabadjára… számomra a lazíts rajta / engedj rajta egy szakaszt jelentette és nem dobtam el a kötelet… ebből szerencsére nem baj.
A csónak utánfutóra tétele és a rögzítés eltelt egy darabig, aztán betettük a hajót egy garázsba és indultunk Dangastba Andreas autójáért. Elköszöntünk tőle és mikor már azt hittük, hogy ennyi az élményekből mára elég, még megjelent az a már ismert sejtelmes, kisfiús, huncut mosoly Herr Martin arcán - ekkor már tudtuk, hogy megint tervez valamit :). Megálltunk egy étkezdénél, hogy hoz valamit inni, maradjunk csak a kocsiban. Képes volt kihozni a kávét tálcán, majd hozzá a cukrot, tejszínt, aztán hozott egy-egy különleges hamburgert is mindenkinek. Hihetetlen az az ember! :) Soha nem volt még ilyen jó dolgunk! Mentünk tovább, kikötöttünk egy különleges tengerparti részen, ahol a következő csoda tárult elénk:
 |
| Dangast, valahol az Északi-tenger partján |
 |
| Életem legszebb pillanatai csillannak vissza a víztükörben |
 |
| Hihetetlen, de ilyen tényleg létezik photoshop nélkül is! |
 |
| Ez a kép pár perccel a fölöttiek után készült... 21 óra valamikor |
 |
| Egy-két művészeti tárgy is része a partszakasz képének |
Amikor csak Németországban töltöttem az időmet ezekkel a nagyszerű emberekkel, akkor mindig azt hittem, hogy nem, már nem jöhet több ilyen élmény, ezt már nem lehet hova fokozni… de az a nap megint egy olyan nap volt, amikor csak ültünk egy Kurhaus üres teraszán a székeken, ettük a zöldséghamburgert és elmerültünk a hihetetlen tájban és Herr Martin történeteiben és arra gondoltam, ha ebben a pillanatban érne a világ vége vagy a halál, akkor boldogan venném tudomásul a sorsomat. (Lehet, hogy beteg vagyok, de aki még nem érezte ezt a végtelen boldogságot és nyugalmat, az nem is tudja megérteni, hogy miért gondoltam életem legboldogabb pillanataiban olyasmire, ami igen is az élet része.) Utána lementünk közvetlenül a partra és megcsodáltuk onnan is a környezetet és a naplementét (22 óra közelében járva).
 |
| Fordítva van a naplemente, mint nálunk... |
Éjfélre értünk haza, de elvett minden álmosságot és fáradságot a Dangast-i élmény - ébren álmodtam ugyanis. Minden embernek csak azt tudom kívánni, hogy legyen olyan szerencsés, hogy hasonló élményeket tudjon megélni - legyen az bárhol is a világban.
Csütörtökön aludtunk egy kicsit tovább, majd reggeli után elindultunk Leáékhoz. Végre betértünk a Johannis Kirche-be, amellyel halálra idegesítettem annak idején Barbit, hiszen mindig mondtam, hogy menjünk be megnézni. Aztán addig mondta, hogy majd, én meg, hogy jól van, amíg utolsó nap meg is ejtettük volna a dolgot, de éppen zárva volt. De most! Szép templom.
Onnan átmentünk az egykori WG-be átadni egy kis ajándékot a skacoknak, elbúcsúzni tőlük és elhozni az utolsó ottmaradt dolgainkat. Kedden az előadás után találkoztunk már Leával és Jonnyval, akikkel elmentünk koktélozni, kicsivel később Obi is csatlakozott hozzánk. Jót beszélgettünk akkor, most kissé nehéz volt az érzéseinkkel is bánni. A 2. otthonunkban jártunk, amelyről már teljes biztonsággal tudjuk, hogy utolsó alkalommal. Leáék és Obiék is külön lakásba költöznek (a párjaikkal). Novemberben az éveikg WG-ként funkcionáló lakás visszaszáll a tulajdonosa kezébe, és az azt lakó közösség tagjai megkezdik választottjaikkal az önálló életet. Szép :).
 |
| A jó öreg utca |
 |
| A WG legénysége (Jonny és én hiányzunk még róla) |
Barbival hazafele bevásároltunk, jókat nevettünk, hogy már megint rosszul mértük fel szatyraink befogadó képességét és fizikai teljesítőképességünket, és már megint málhás szamárként cipeljük a szállásra a cuccainkat. Annyi mindent vettünk, ami otthon nem kapható vagy lényegesen drágábban… ciki vagy sem ételt hazavinni, de egy kiló aszalt szilva 1 euróért vagy egy 500 g-os kesudió 1 euroért kihagyhatatlan :).
Ebéd után Barbi az egyik kedves egykori iskolás lánnyal találkozott (aki nemrégiben végzett), ahol sok időt eltöltött. Én punnyadtam, írtam ezeket a sorokat és újra átéltem megannyi élményt. Aztán este7-kor átjött Meike és beszélgettünk, kávéztunk. Meghívott minket 9-től egy közös sörözésre, koktélozásra a csajokkal. Ahogy Meike elment, Herr Martin jött és Barbi is vele egy időben érkezett vissza. Lotharnak odaadtuk a szerdai fotókat, aztán készülődtünk az esti programra. Ez igen jól sikerült, annyira elbeszélgettünk, hogy fényképezni is elfelejtettem J.
Pénteken 10-kor már a városban voltunk, ahol shoppingoltunk egy fél órát, majd összefutottunk Baharral fagyizni egy fél óra hosszat, utána 11-kor Apolóniával (kolléga, barátnő) találkoztunk.
Aztán folytattuk a shoppingolást. Iszonyat mennyiségű ruhát felpróbáltam, de mindössze egy inget vettem és két sálat. Ez van
J.
17 órától segítettünk Meikeéknek költözködni, ami mindössze néhány doboz felcipelését és egy könyvespolc megtöltését jelentette. Nem sokat tudtunk sajnos segíteni, de legalább valamennyit. ) körül velük tartottunk a régi lakásba, ahol megvacsoráztunk a pakolós csapattal, ittunk romániai pálinkát is. Igazi baráti hangulatú társalgással búcsúztunk ettől a naptól is.
Kissé szomorkodva kezdtük meg a pakolást. De legalább most csak egy bőröndöt hoztunk kettőnknek, ami annyiban megkönnyítette a dolgunkat, hogy az odafele 22, visszafele 26,5 kg-os pakkot ketten kellett be-illetve kiemelnünk az átszállásokkor. Az út alatt minden rendben ment, a reptérre tartó buszon ismételten találkoztunk egy kedves magyar fiatalemberrel. Aranyos volt, segített nekünk a cipekedésben, aztán beszélgettünk vele hazáig. Várta már nagyon a találkozást a párjával, hiszen most „fognak” szülni ebben az időszakban, amíg itthon lesz.
Kati barátnőm ismét meglepett és kijött elém a reptérre, kocsival. Elvitt minket a Népligetig, ahonnan Kelenföldig csak egy buszút. A vonaton kettépakoltuk a közös pakkot és kicseréltük a fényképeinket. Vége volt sajnos ennek az útnak L.
Azt hiszem, hogy mint az eddigi időszak alatt történt élmények sem, ez sem írható le, adható át, de hidd el nekem, hogy legalább olyan érzés volt nekem ez a hét, mintha egy baleset után újra lábra tudnék állni, s mi több: szaladni is képes lennék. Fantasztikus emberekkel keresztezte a jó Isten az utamat, az utunkat Barbival, akikről tudom, hogy bármilyen messze is vet majd a sors, ott lesznek a szívem mélyén és ameddig csak lehet, tartani fogjuk a kapcsolatot.
