2013. március 13., szerda

Summa a kinti egyetemi tapasztalataimról


Azt sajnos nem állíthatom, h olyan sokat tanultam kint. De azt igen, h nem jöttem haza bután sem, mert sokat tapasztaltam és jobban van rálátásom eltérő rendszerekre és utakra, mint korábban. Az oktatás színvonalát itthon jobbnak vélem, de igaz, h csak az ELTE BGGYK és az ELTE IPPK alapján van empirikus viszonyítási alapom. Nálunk a szakanyagra, elméletekre sokkal erősebb hangsúlyt fektetnek, kevesebb a filozófiai jellegű elmélkedés és olvasmány (Bécsett rengeteg!), ugyanakkor viszont elég kevés a gyakorlatba átültetett és a hallgatók önálló munkájára alapozás (az kintihez képest). Az elején nem is értettem, h miért van szinte minden alkalommal az, h megtartja az oktató az első 1-2 alkalmat, majd kiosztja a feladatokat és onnantól kezdve a diákok dolgoznak. Emellett az önálló haladás és egymás tanítása mellett elvárt a folyamatos konzultáció. Kezdetben idegesített, h mindenhol prezentálunk csak, de azért a végére már találtam benne értelmet. Sajnos a mások által feldolgozott anyagokból kevés maradt meg (biztos a nyelvi hátrányok miatt is), de mivel a mi projektjeinkkel valóban alaposan, részletesen foglalkoztunk, így mégis tanultam valamit.

A német és az osztrák precizitás valóban sztereotípia?
Azt is tapasztaltam, h „mániákusan” precízek, apró részletekre figyelők a hallgatótársaim. Olyan apróságokon tudtak fennakadni, h a személyek anonimizálásakor kinek mi lenne a legtökéletesebb név (például melyik "tipikus" osztrák vagy lengyel nevet adjuk az eredeti alanyunk neve helyett), hogyan lehet a legtökéletesebben megfogalmazni az állítást (ez fontos, de van egy határ…), a formázási kicsinységeken a slidekon, stb. Egy-egy ilyen „sarkalatos” kérdésnél eleinte eléggé ledöbbentem és „Leute, gehen wir schon weiter, weil es noch lange dauert…”, de ők meg ezt a „laza” hozzáállást nem értették, és a harmadik ilyennél már hagytam, hagy „szőrözzenek”. Persze ez csak az interkulturális különbségekből fakad és most visszagondolva még jobban kirajzolódik az, h más az iskolarendszerük, a szocializációjuk (vagy pont a miénk más?), a hangsúly a gondolkodáson és számos más kicsiny, láthatatlan faktoron van, amely a végeredményben mégis megnyilvánul. Mégis csak jó, h annyit filozófia is volt, mert ha nem lett volna, akkor most nem jutna eszembe Platón és a későbbi John Devey, akik mindketten hosszan értekeztek arról, h mi látjuk a jelenségeket, a végeredményt, de nem látjuk az utat, azaz a jelenségek miértjét. Ha szerencsénk van, akkor van annyi előismeretünk, h tudjuk a miértet, de ekkor sem látjuk ezt, kizárólag a végeredményt (pl. a könyv leesik – látjuk a könyvet, látjuk az esést, de a gravitációt, a nehézségi erőt, a gyorsulást nem). 

Sok önálló munka és prezentáció
Több prezentációt is tartottunk a kiscsoportos projektjeinkről. Összesen 3 ilyenben vettem részt, mindegyik projektről a kezdeti- és a végfázisban elvárt kint a beszámolás. Tehát volt egy-egy projektem (kurzusonként 2 előadással), amelyekben a következőkkel foglalkoztam: (1) az interkulturalitással a szervezetekben (interkulturális tréning), (2) a képanalízissel Stephan Müller-Doohm módszerével (Gender a tankönyvekben) és (3) a „Bécsi hírességek a bécsiek szemével” (német kurzus). Volt még két igen kemény szemináriumi dolgozatom, az egyiket egy szimpóziumon is prezentáltam (erről bővebben lejjebb olvashatsz). Jó csoporttársakat sikerült találnom, jó emberekhez mentem oda, sokat segítettek, tolerálták a kommunikációs nehézségeket és összességében is jó volt velük együtt dolgozni. Volt még egy előadásunk, itt egy szakszöveget kellett bemutatnunk, interpretálnunk, szintén az interkulturális tréning keretein belül. Itt nem volt olyan egyszerű minden csoporttárssal együtt dolgozni… de ez a két fő végül ki is vált és a következő feladatot nélkülük csinál(hat)tuk. 

Nagy szervezet és az interkulturalitáshoz való viszonya... és egyéb tapasztalatok
Voltam a NEUSTART Organisation-nál, amely Bécs legnagyobb szociális területen tevékenykedő szervezete és munkaadója. Interjút készítettünk két kedves csoporttársammal közösen két ott dolgozó hölggyel – némi kemény bürokratikus procedúra után, úgy mint hivatalos e-mailek, információkkal kapcsolatos szerződés aláírása, stb. Alapvetően a szervezet interkulturálishoz való viszonyát vizsgáltuk, de valamennyit a mediációról is kérdeztünk. Igazán érdekes tapasztalatokkal gyarapodtunk. Például, hogy egy ekkora szervezet (mind a 9 Bundesländerben jelen vannak több alszervezettel) a dolgozóik szintjén igen homogén képet mutat, holott nagyon magas százalékban migráns háttérrel rendelkezőkkel foglalkoznak. Indoklásuk szerint is „vegyesebb” képre lenne szükség, de a számukra szükséges kvalifikációs szintre kevés migráns jut el. Vagy ha el is jut, akkor a német nyelvet nem beszéli kielégítő szinten. Ezen el lehet gondolkodni azért kicsit… A mediációs szabályozásról később egy beadandó dolgozatot készítettem, abból kiindulva, amit itt tudtam meg és kiegészítve még sok törvényi és „soft” adattal. Imádom az osztrák törvényi szövegeket! (ironikus megjegyzés)

Az, h ők ekkora teret hagynak az önállóságra, az egyén szorgalmának és végül a gondolkodásra azt elég pozitívnak találom. Az viszont picit furcsa, csakúgy, mint Németországban is így tapasztaltam, h az emberek (szakmunkások, szellemi munkások) általában nagyon jól végzik a feladataikat, de ha az ember a szakmai háttérről kérdez, akkor azért sok-sok hiányosságot észlelhet (azokon a területeken, amelyben én is jártas vagyok). Ilyen volt a mediáció is. A hölgy, aki ilyeneket tart a Neustartnál, szuperül végzi ezeket, de a resztoráció hátteréről, kategorizálásáról nem igazán voltak ismeretei. Persze azért sem, mert az angolszász és a német nyelvi területen eltérő tartalmat fednek azonos fogalmak, de egy szakembernek úgy vélem, h tisztában illik lennie ezekkel a különbségekkel is. Mi legalábbis például mind a gyógypedagógián, mind az interkulturális pszichológiai és pedagógián az alapokkor tanultuk azt, h nálunk és német területen így és így nevezik, másutt meg így és így (pl. interkulturális vagy multikulturális társadalom – a multikulti többszólamú jelentése Amerikában, stb.).

A kurzusokról és az oktatásról még
Részt vettem igazán nívós kurzusokon (a 8 kintiből 2 ilyenre tudom ezt mondani) és olyanokon, amelyek „megszokottnak” mondhatók, de volt 3 olyan is, amelyből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Például az egyiken csak ültünk és telt az idő néhány mondattal, majd a szemináriumi beadandók témáinak ismertetésével. Az utolsó összejövetelünkkor kiderült, h a tanár direkt nem adott inputokat, hanem várta volna a vitaindítást. Kapott is „visszakritikát” ezért, h már pedig neki illene inputot adni és a később kibontakozó diszkussziót mederben tartania. Ez a másik, h igen nyíltan tudnak kemény kritikákat is megfogalmazni, de minden fél megfelelően fogadja - látszólag. Na igen, más a vitakultúrájuk, a kritika megfogalmazása és ennek általános fogadási normája. Ahogy megfigyeltem, tudatosan a pozitívumokkal kezdenek, de a negatívabb mezőket sem mossák el, hagyják annyiban – általában. Ebből a tárgyból rendeztünk egy egész napos szimpóziumot, amikor a leadott munkáinkat prezentáltuk és megvitattuk. Én a magyarországi javítóintézetekről és fiatalkorúak börtönéről írtam meg életem egyik legnehezebb - de persze nem a legjobb - munkáját. Olyan 8-10 napi munkám fekszik benne, de ezt értsd 8-12 órás műszaknak. Végül 26 oldal lett mindenestül. A prezentáción megdicsért, ami a proftól ritka és kiemelte, h másoktól is szeretne a jövőben arról hallani, h hogyan brainstormingol majd tervez az első fázisban mindmap-pel. A végén csak 2-est (itthon: 4-es) kaptam, de hangsúlyozta, h nem érdekli, h ki Erasmusos és ki nem, a követelmények és a mérce ugyanaz. Féltem tőle, mert magas elvárásokat támasztott felém is, meg mert szereti a magyarokat. A barátai példáján keresztül általánosítva az a sztereotípiája, h „a magyarok roppant jól beszélnek idegen nyelveket”. Ez stimmt, ha az ember professzor és a szociológiai alapvetéseit követve „hasonszőrűekkel” barátkozik… :). A másik pedig, h sikerült belenyúlnom egy olyan témába, amelyből ő annak idején a disszertációját írta (kriminálpedagógia).

A "klasszikus" szóbeli vizsgák kint igen ritkák, inkább ez a prezentálás és beadandózás a bevett szokás. Mint azt már korábban írtam, az osztrákok nem kapkodják el az egyetemet és nem vesznek fel annyi tárgyat (4-5/félév az átlagos). Én pedig Erasmusosként összesen 9 tárgyat vittem. Nem panaszkodásképpen, de jól leterhelődtem. Azt gondolom, h otthon könnyebb lett volna. Most azt az anyagot is valahogy magamévá kell tegyem, amelyet a többiek otthon vettek. Az első két hétben még az otthoniakkal  tanultam, de kiutazás után is olvastam egy-egy feltett tananyagot és a negociációs, stb. elméleteket nekem is feltétlenül meg kellett ismernem, hiszen nem szeretnék hiányfoltokat a szakmai életemben. De motivált vagyok, h pótoljak, kiegészítsek továbbra is, hiszen én választottam az Erasmust, nem erőltette senki és úgy vélem, h ez nem mentesít semmi alól. Sajnos a szakdolgozattal sem haladtam, de ezen az elmúlt hetekben nagyon sokat változtattam.

Gikszer az Erasmus lezárással
Nagyon elszomorít, csalódottá tesz, h sok áldozatot hoztam, h ennyi kurzust (szabadon választottat is) vittem, de az előzetes tájékoztatással ellentétben csak a szakmai tárgyakat számítják be itthon a kreditek terén. ÉS EZ ALAPJÁN KAPOM (vagyis nem kapom...) a tanulmányi ösztöndíjat. Az itthoni 1 darab tárgyammal együtt összesen 42 kreditet vettem fel és teljesítettem, amiből keményen 21-et tudtak beszámolni. Tényleg nagyon bosszantó, mert akkor kicsit több szabadidős programot engedtem volna meg magamnak, pl. néhány múzeumot, pár közös kávézást, kirándulást nem mondtam volna le a tanulás miatt :(. De most már ez van, nem tudok vele mit kezdeni. A félévemet még mindig nem zárta le a TO minden leadott papírka ellenére sem, nem tudom, h kapok-e ennyi kredit és csak 4 körüli átlag mellett ösztöndíjat, de 90%, h nem. A többiek is nagyon jól teljesítettek... a mi szakunkon ugyanis mániákus tanulógépek és okos emberek vannak :D - akiket nagyon kedvelek.

Hogy újra kimennék-e?
Ezt a kérdést elég sokszor feltettem magamnak és olyan nagyon vegyesen tudok csak rá felelni. Osnabrück egészen más volt, oda 110%-os IGEN-t tudnék mindig felelni. Bécs viszont szép volt, jó volt, extra nehéz és sűrű és elég is volt. Jó lesz már hazatérni. Azt hiszem, h semmi értelme a „mi lett volna ha?” típusú kérdéseken rágódni, hiszen ez már megváltozhatatlanul így történt. Rengeteg jó embert ismertem meg kint, hálás a szívem az itteni gyülekezet befogadásáért, az interkulturalitásban való lubickolásért, a világlátás lehetőségéért, egyéb lehetőségek megnyílásáért és azért, h bár nehéz volt így, de a magánéletemre is áldásos hatása volt. Köszönettel tartozom mindezekért!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése