Azt sajnos nem állíthatom, h olyan
sokat tanultam kint. De azt igen, h nem jöttem haza bután sem, mert sokat
tapasztaltam és jobban van rálátásom eltérő rendszerekre és utakra, mint
korábban. Az oktatás színvonalát itthon jobbnak vélem, de igaz, h csak az ELTE
BGGYK és az ELTE IPPK alapján van empirikus viszonyítási alapom. Nálunk a
szakanyagra, elméletekre sokkal erősebb hangsúlyt fektetnek, kevesebb a
filozófiai jellegű elmélkedés és olvasmány (Bécsett rengeteg!), ugyanakkor viszont
elég kevés a gyakorlatba átültetett és a hallgatók önálló munkájára alapozás
(az kintihez képest). Az elején nem is értettem, h miért van szinte minden
alkalommal az, h megtartja az oktató az első 1-2 alkalmat, majd kiosztja a
feladatokat és onnantól kezdve a diákok dolgoznak. Emellett az önálló haladás
és egymás tanítása mellett elvárt a folyamatos konzultáció. Kezdetben
idegesített, h mindenhol prezentálunk csak, de azért a végére már találtam
benne értelmet. Sajnos a mások által feldolgozott anyagokból kevés maradt meg
(biztos a nyelvi hátrányok miatt is), de mivel a mi projektjeinkkel valóban alaposan,
részletesen foglalkoztunk, így mégis tanultam valamit.
A német és az osztrák precizitás valóban sztereotípia?
Azt is tapasztaltam, h
„mániákusan” precízek, apró részletekre figyelők a hallgatótársaim. Olyan
apróságokon tudtak fennakadni, h a személyek anonimizálásakor kinek mi lenne a
legtökéletesebb név (például melyik "tipikus" osztrák vagy lengyel nevet adjuk az eredeti alanyunk neve helyett), hogyan lehet a legtökéletesebben megfogalmazni az állítást
(ez fontos, de van egy határ…), a formázási kicsinységeken a slidekon, stb.
Egy-egy ilyen „sarkalatos” kérdésnél eleinte eléggé ledöbbentem és „Leute,
gehen wir schon weiter, weil es noch lange dauert…”, de ők meg ezt a „laza”
hozzáállást nem értették, és a harmadik ilyennél már hagytam, hagy „szőrözzenek”.
Persze ez csak az interkulturális különbségekből fakad és most visszagondolva
még jobban kirajzolódik az, h más az iskolarendszerük, a szocializációjuk (vagy
pont a miénk más?), a hangsúly a gondolkodáson és számos más kicsiny,
láthatatlan faktoron van, amely a végeredményben mégis megnyilvánul. Mégis csak jó, h
annyit filozófia is volt, mert ha nem lett volna, akkor most nem jutna eszembe
Platón és a későbbi John Devey, akik mindketten hosszan értekeztek arról, h mi
látjuk a jelenségeket, a végeredményt, de nem látjuk az utat, azaz a jelenségek
miértjét. Ha szerencsénk van, akkor van annyi előismeretünk, h tudjuk a
miértet, de ekkor sem látjuk ezt, kizárólag a végeredményt (pl. a könyv leesik – látjuk a könyvet, látjuk az
esést, de a gravitációt, a nehézségi erőt, a gyorsulást nem).
Sok önálló munka és prezentáció
Több prezentációt is tartottunk a
kiscsoportos projektjeinkről. Összesen 3 ilyenben vettem részt, mindegyik projektről a
kezdeti- és a végfázisban elvárt kint a beszámolás. Tehát volt egy-egy projektem (kurzusonként 2 előadással), amelyekben a következőkkel foglalkoztam: (1) az interkulturalitással
a szervezetekben (interkulturális tréning), (2) a képanalízissel Stephan
Müller-Doohm módszerével (Gender a tankönyvekben) és (3) a „Bécsi hírességek a
bécsiek szemével” (német kurzus). Volt még két igen kemény szemináriumi dolgozatom, az egyiket egy szimpóziumon is prezentáltam (erről bővebben lejjebb olvashatsz). Jó csoporttársakat
sikerült találnom, jó emberekhez mentem oda, sokat segítettek, tolerálták a
kommunikációs nehézségeket és összességében is jó volt velük együtt dolgozni.
Volt még egy előadásunk, itt egy szakszöveget kellett bemutatnunk,
interpretálnunk, szintén az interkulturális tréning keretein belül. Itt nem
volt olyan egyszerű minden csoporttárssal együtt dolgozni… de ez a két fő végül
ki is vált és a következő feladatot nélkülük csinál(hat)tuk.
Nagy szervezet és az interkulturalitáshoz való viszonya... és egyéb tapasztalatok
Voltam a NEUSTART Organisation-nál,
amely Bécs legnagyobb szociális területen tevékenykedő szervezete és
munkaadója. Interjút készítettünk két kedves csoporttársammal közösen két ott
dolgozó hölggyel – némi kemény bürokratikus procedúra után, úgy mint hivatalos
e-mailek, információkkal kapcsolatos szerződés aláírása, stb. Alapvetően a
szervezet interkulturálishoz való viszonyát vizsgáltuk, de valamennyit a
mediációról is kérdeztünk. Igazán érdekes tapasztalatokkal gyarapodtunk.
Például, hogy egy ekkora szervezet (mind a 9 Bundesländerben jelen vannak több
alszervezettel) a dolgozóik szintjén igen homogén képet mutat, holott nagyon
magas százalékban migráns háttérrel rendelkezőkkel foglalkoznak. Indoklásuk
szerint is „vegyesebb” képre lenne szükség, de a számukra szükséges
kvalifikációs szintre kevés migráns jut el. Vagy ha el is jut, akkor a német
nyelvet nem beszéli kielégítő szinten. Ezen el lehet gondolkodni azért kicsit…
A mediációs szabályozásról később egy beadandó dolgozatot készítettem, abból
kiindulva, amit itt tudtam meg és kiegészítve még sok törvényi és „soft”
adattal. Imádom az osztrák törvényi szövegeket! (ironikus megjegyzés)
Az, h ők ekkora teret hagynak az
önállóságra, az egyén szorgalmának és végül a gondolkodásra azt elég pozitívnak
találom. Az viszont picit furcsa, csakúgy, mint Németországban is így
tapasztaltam, h az emberek (szakmunkások, szellemi munkások) általában nagyon
jól végzik a feladataikat, de ha az ember a szakmai háttérről kérdez, akkor
azért sok-sok hiányosságot észlelhet (azokon a területeken, amelyben én is
jártas vagyok). Ilyen volt a mediáció is. A hölgy, aki ilyeneket tart a
Neustartnál, szuperül végzi ezeket, de a resztoráció hátteréről,
kategorizálásáról nem igazán voltak ismeretei. Persze azért sem, mert az
angolszász és a német nyelvi területen eltérő tartalmat fednek azonos fogalmak,
de egy szakembernek úgy vélem, h tisztában illik lennie ezekkel a
különbségekkel is. Mi legalábbis például mind a gyógypedagógián, mind az
interkulturális pszichológiai és pedagógián az alapokkor tanultuk azt, h nálunk
és német területen így és így nevezik, másutt meg így és így (pl.
interkulturális vagy multikulturális társadalom – a multikulti többszólamú
jelentése Amerikában, stb.).
A kurzusokról és az oktatásról még
Részt vettem igazán nívós
kurzusokon (a 8 kintiből 2 ilyenre tudom ezt mondani) és olyanokon, amelyek
„megszokottnak” mondhatók, de volt 3 olyan is, amelyből sokkal többet ki
lehetett volna hozni. Például az egyiken csak ültünk és telt az idő néhány
mondattal, majd a szemináriumi beadandók témáinak ismertetésével. Az utolsó
összejövetelünkkor kiderült, h a tanár direkt nem adott inputokat, hanem várta
volna a vitaindítást. Kapott is „visszakritikát” ezért, h már pedig neki illene
inputot adni és a később kibontakozó diszkussziót mederben tartania. Ez a másik, h igen nyíltan tudnak kemény
kritikákat is megfogalmazni, de minden fél megfelelően fogadja - látszólag. Na igen, más a vitakultúrájuk, a kritika megfogalmazása és ennek általános fogadási normája. Ahogy
megfigyeltem, tudatosan a pozitívumokkal kezdenek, de a negatívabb mezőket sem
mossák el, hagyják annyiban – általában. Ebből a tárgyból rendeztünk egy
egész napos szimpóziumot, amikor a leadott munkáinkat prezentáltuk és
megvitattuk. Én a magyarországi javítóintézetekről és fiatalkorúak börtönéről
írtam meg életem egyik legnehezebb - de persze nem a legjobb - munkáját. Olyan 8-10 napi munkám fekszik
benne, de ezt értsd 8-12 órás műszaknak. Végül 26 oldal lett mindenestül. A prezentáción megdicsért, ami a proftól ritka és kiemelte, h másoktól is szeretne a jövőben arról hallani, h hogyan brainstormingol majd tervez az első fázisban mindmap-pel. A végén csak 2-est (itthon: 4-es) kaptam, de hangsúlyozta, h nem érdekli, h ki Erasmusos és ki nem, a követelmények és a mérce ugyanaz. Féltem tőle, mert magas elvárásokat támasztott felém is, meg mert szereti a magyarokat. A barátai példáján keresztül általánosítva az a
sztereotípiája, h „a magyarok roppant jól beszélnek idegen nyelveket”. Ez
stimmt, ha az ember professzor és a szociológiai alapvetéseit követve
„hasonszőrűekkel” barátkozik… :). A másik pedig, h sikerült belenyúlnom egy olyan
témába, amelyből ő annak idején a disszertációját írta (kriminálpedagógia).
A "klasszikus" szóbeli vizsgák
kint igen ritkák, inkább ez a prezentálás és beadandózás a bevett szokás. Mint
azt már korábban írtam, az osztrákok nem kapkodják el az egyetemet és nem
vesznek fel annyi tárgyat (4-5/félév az átlagos). Én pedig Erasmusosként
összesen 9 tárgyat vittem. Nem panaszkodásképpen, de jól leterhelődtem. Azt
gondolom, h otthon könnyebb lett volna. Most azt az anyagot
is valahogy magamévá kell tegyem, amelyet a többiek otthon vettek. Az első két
hétben még az otthoniakkal tanultam, de kiutazás után is olvastam egy-egy feltett tananyagot és a
negociációs, stb. elméleteket nekem is feltétlenül meg kellett ismernem,
hiszen nem szeretnék hiányfoltokat a szakmai életemben. De motivált vagyok, h
pótoljak, kiegészítsek továbbra is, hiszen én választottam az Erasmust, nem erőltette senki
és úgy vélem, h ez nem mentesít semmi alól. Sajnos a szakdolgozattal sem haladtam, de ezen az elmúlt hetekben nagyon sokat változtattam.
Gikszer az Erasmus lezárással
Nagyon elszomorít, csalódottá tesz, h sok áldozatot hoztam, h ennyi kurzust (szabadon választottat is) vittem, de az előzetes tájékoztatással ellentétben csak a szakmai tárgyakat számítják be itthon a kreditek terén. ÉS EZ ALAPJÁN KAPOM (vagyis nem kapom...) a tanulmányi ösztöndíjat. Az itthoni 1 darab tárgyammal együtt összesen 42 kreditet vettem fel és teljesítettem, amiből keményen 21-et tudtak beszámolni. Tényleg nagyon bosszantó, mert akkor kicsit több szabadidős programot engedtem volna meg magamnak, pl. néhány múzeumot, pár közös kávézást, kirándulást nem mondtam volna le a tanulás miatt :(. De most már ez van, nem tudok vele mit kezdeni. A félévemet még mindig nem zárta le a TO minden leadott papírka ellenére sem, nem tudom, h kapok-e ennyi kredit és csak 4 körüli átlag mellett ösztöndíjat, de 90%, h nem. A többiek is nagyon jól teljesítettek... a mi szakunkon ugyanis mániákus tanulógépek és okos emberek vannak :D - akiket nagyon kedvelek.
Hogy újra kimennék-e?
Ezt a kérdést elég sokszor
feltettem magamnak és olyan nagyon vegyesen tudok csak rá felelni. Osnabrück
egészen más volt, oda 110%-os IGEN-t tudnék mindig felelni. Bécs viszont szép
volt, jó volt, extra nehéz és sűrű és elég is volt. Jó lesz már hazatérni. Azt
hiszem, h semmi értelme a „mi lett volna ha?” típusú kérdéseken rágódni, hiszen
ez már megváltozhatatlanul így történt. Rengeteg jó embert ismertem meg kint,
hálás a szívem az itteni gyülekezet befogadásáért, az interkulturalitásban való
lubickolásért, a világlátás lehetőségéért, egyéb lehetőségek megnyílásáért és
azért, h bár nehéz volt így, de a magánéletemre is áldásos hatása volt. Köszönettel
tartozom mindezekért!