Már vártam, már felkészültem az érzésre, ami majd a fellegek után fogad, amikor elkezdem látni, tapasztalni a kolbászos kerítés mögötti valóságokat. Hamarabb jött, talán mert már egyszer megéltem hasonlót és megtapasztaltam a külföldi lét pszichológiáját. Akkulturalizáció után meg majd a visszaakkulturalizáció lesz fájdalmas. Jól érzem magamat Bécsben, de a varázs hamar elszállt - nono, azért nem teljesen.
Figyelem az embereket az utcán, figyelem, hogyan viselkednek, milyen proxemikai eszközökkel élnek (például távolságtartás a tömegben, a várókban és a mozgólépcsőn), ki mennyire siet, milyen (leginkább tudattalan) mimikát alkalmaznak, ha látható kisebbségek, bevándorlók lépnek például a metróba vagy a villamosra. Igyekszem figyelni, hogy más etnikumú bevándorlók milyen reakciókat adnak egymásra. Érdekesek a tapasztalataim. Jó (szakmai) játék ez!
Bécs nagy város, képes felfalni az embert - minden értelemben. Vannak már helyi ismerőseim, akik képzettek, mégis rosszul keresnek, vannak szinte minden nemzetből már ismerősök az Erasmus és az egyetem révén. És természetesen vannak magyar ismerőseim is. És köztük van, akit megrágott és kiköpött a város. Szomorú sorsok és vidám mesék tarka kavalkádját szívom be általuk. Az egyikük például majd' 6 hónapja lépcsőházakban csövezik. Ezt elsőre nem is gondoltam volna róla, mert értelmes és tiszta embernek ismertem meg egy fél óra beszélgetés után. (Találkozni már kétszer találkoztunk, csak nem álltunk le beszélgetni.) Otthon mindent felégetett maga mögött, tehát se oda vissza, se itt nem megy. Tovább fog állni, talán ez a város nem az övé. Van, aki a Práterben "dolgozik", az úgymond helyi piroslámpás negyedben...
Nehéz ügy interkulturális pszichológiát tanulni. Meg a gyógyped. is hasonló ebben kicsit. Az ember eleve meglévő empátiáját és toleranciáját fokozatosan fejleszti és gyakorlati képzést is kap az elmélete mellé ezt a fejlődését elősegítendő. Egyre jobban és könnyebben megy előítéletmentesen reagálni vagy legalábbis a felbukkanó előítéletet rögvest a helyére tenni. Egyre jobban tudok nem ítélkezni. Ez jó. De közben gondjaim vannak azzal, hogy: akkor mégis hol a határ? Meg kell őriznem a magam kialakított, stabil értékrendjét, amibe kapaszkodhatok, ugyanakkor állandóan el kell engednem ezt a fogódzót, hogy közeledhessem mások értékrendjéhez. Ez akkor érdekes, ha az pontosan szögesen ellentétben áll az enyémmel. Feloldódnak a határaim?
A kulturális különbségeket érthetjük nemzeti, etnikai alapon és egyének közötti kulturális értelemben, hiszen minden ember egy egyéni mikrokörnyezet, mikrouniverzumal a lelkében. Sokszor fojtogat a gondolat, hogy esetleg én és az én kulturális hátterem gondol valamit rosszul és a másik - akár ellentétes értékrendet képviselő - kultúrának van "igaza". Nem akarok rab lenni, nem akarok a neveltetésem korlátaim miatt szemellenzős lenni SEMMIBEN sem. De néha iszonyú nehéz... nem lehet nem etnocentristának lenni. Valahol kell lennie stabil pontoknak, különben csak sodródnék az árral az "így is jó", "ez is elfogadható", "így még jobb", "lehet, hogy én csinálom rosszul" gondolatok vizén.
Hogy oldódjam fel egyszerre és maradjak szilárd? Kell-e ez feltétlenül a teljes elfogadáshoz? Véleményem szerint egy kicsit kell, legalább addig, amíg a másik "bőrébe bújok" és átgondolom az ő szempontjait. Utána visszatérek a saját bőrömbe, a saját álláspontjaimhoz, de nem szabad bemerevednem annyira, hogy elfelejtsem azt, h meg szeretném érteni őt, a MÁSIKAT.
Ilyesmiről ilyen direktben nem írtam még, pedig évek óta foglalkoztatnak az ilyen kérdések. Most Bécs, ez a veszélyesen nagyszerű és totálisan interkulturális nagyváros megnyitott egy új kaput előttem. Időm is és lehetőségem is van most az elmélyedésre. Hálás vagyok, még akkor is, ha ez az egész belső feszültséggel jár. De mi nem jár azzal? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése