Amnesty International Magyarország - emberi jogi tábor 2012

Mottó: "A másik bőrében."

Néhányan az IPPK-ról terepgyakorlatunkat vagy iskolai gyakorlatunkat előbbre hozva csatlakoztunk egy emberi jogi nyári tábor szervezésébe és lebonyolításába. Tartottunk foglalkozásokat, segítettünk a táboroztatásban. 2012. 08. 13.-2012. 08. 16-ig tartott, sajnos számomra egy nappal korábbig - mint azt az előző bejegyzésemben írtam. Azt kell mondjam, hogy jól sikerült, ahogy azt vártuk is, de többet tanultam belőle, mint azt előzetesen gondoltam. Többségében sajókazai és alsózsolcai cigány/roma tanulók voltak a táborlakók 15-23 éves korig. És volt egy budapesti gimnazista lány, aki pedig szeretett volna megismerkedni olyan kultúrából és közegből jövő fiatalokkal, akikkel egyébként ő nem szokott találkozni. Sajnos képeket igen korlátozott számban tudok mutatni, mert nem sikerült beszerezni a szülői engedélyeket a fényképekkel kapcsolatban, így csak olyanokból tudok betenni, amelyek egyértelműen ábrázolnak helyzeteket és ahol a fiatalok háttal állnak, kevésbé felismerhetőek vagy amelyeken mi segítők szerepelünk. Előzetesen egy blogot is készítettünk, amelyet nyilvánosra terveztünk, végül mindennap fel is került rá egy képes beszámoló, de egyelőre zárt blog maradt. Ha mégis megnyitnánk, akkor belinkelem majd.

Mindenkivel együtt 33 fős csapatunk az első nap megismerkedett, jégtörő játékokat játszottunk. Mint talán minden tábor, kissé döcögősen, de aztán annál nagyobb hévvel indult meg. 

Megtörtük a jeget! :) Ja, és megtanultuk egymás nevét.

Becsavarodtunk - gordiuszi csomó.

Megalkottuk a közös, tábori szabályainkat, Adri-Pít tervezte, de 6-8 segítőt igénybe vevő érzékenyítő programban vehettek részt, előkészítettük a másnapi programot, majd az esti búcsúzás előtt megtartottuk a napértékelőt.

Hogyan segítsünk látássérült embertársainknak?
Megpróbáltuk a helyes segítési technikát elsajátíttatni. 

A Facebook hiányát is megpróbáltuk valahogy orvosolni és napértékelőként mindig valami más szempontból kellett üzeneteket hagyniuk 2-4 nagyalakú papírra.

Amnestybook

A második nap is eljött. A lefekvéssel és felkeléssel sem volt probléma, a reggelihez időben érkeztünk - sőt, kávézás céljából sokan már előbb is ott voltunk. A szerepjátékok és önkormányzattal kapcsolatos játékok (pl. mire lehetne elkölteni 1 Millió forintot és hogyan dönt erről egy testület) után ebédeltünk, majd megindultunk a Csillebérci Challenge Kalandparkba. Nem mindenki mászott, de a többség bevetette magát a fák közé :). Úgy vélem, itt szereztem magamnak igazi respektet azáltal, hogy hetedmagammal elindultam mászni 7 sráccal, akik meglepődtek azon, hogy "Pít, te csak átrepülsz a pályán". A 7-ből egy még az elején rájött, hogy neki ez magas lesz és idejekorán kiszállt. Dinamikusan, gyorsan haladtunk, utol is értünk korábban indultakat a társaink közül. Meg egy idős bácsit az unokájával... Számomra ez volt a legidegesítőbb, hogy várni kellett mások miatt, akik nem igazán voltak a helyzet magaslatán. Mivel már más segítők is beértek a várakozás miatt minket, így ketté tudtunk szakadni, a gyorsakkal előre kéredzkedtünk a bácsiék elé és nekivágtunk keményen. A többiek szerint ilyenkor Pít őrmester voltam xD, aminek hasznát is vettem, amikor valaki elkezdett félni vagy hisztizni, hogy ő nem bír tovább jönni, elfáradt/nem tudja ezt az akadályt leküzdeni, stb. Volt, ahol 5-10 percet kellett győzködnöm, hogy meg tudja csinálni, ha elakad, visszamászom érte segíteni, de nincs az az isten, hogy az én csapatomból le kelljen valakit menteni.

Csapatom egyik tagja

Este az Amnesty International Magyarország bemutatkozott némi színdarab és játékos feladatok közepette. Az egyik aktivistájuk, Niki pedig Egyiptomról és ezen belül egy ottani női aktivistáról tartott előadást. 

Az Amnesty bemutatkozik

„Ha visszavonom a vádakat, akkor az, ami velem történt,
bármelyik egyiptomi lánnyal újra megeshet."
Samira Ibrahim 

A harmadik nap reggelén igen cudarul éreztem magamat, de a Sissy és Adri segítségével összelegóztam magamat annyira, hogy a másfél órás drámapedagógiai foglalkozást meg tudtam tartani. Örültem, mert jól sikerült. A csábításról, bűnös út veszélyeiről, a jó út melletti kitartásról, prostitúcióról szólt a foglalkozás, amelyet férfi-női szerepekről szóló disputa követett. Mindegyikben kitértünk a jogokra, jogsértésekre is - főleg a disputában.

Ha kapok majd képeket, akkor beteszek egyet-kettőt.

Délután a többiek nekiindultak Budapestnek, megkapták a kiscsoportok előre a felderítendő pontokat, amikor ezeket elérték, a segítő adott egy-egy érdekes, rövid feladatot. A feladatokért betűket kaptak, a betűkből pedig kijött egy Raoul Wallenberg neve, az azonos nevű emlékpark volt az utolsó állomás. Innen átmetróztak az Amnesty irodájába, ahol pizza várta a megfáradt utazókat. Egy petíciószerű levelet közösen írtak meg a helyszínen. A csillebérci táborba a visszaút során néhány "Budapest by night" pillanattal gazdagodhattak.

Sajnos az utolsó délelőtti programról, történésekről még nincsen információm. Majd mesélnek a csajok róla.

Azért volt néhány érdekes örök "best of", ami meg fog maradni, például a megöllek pillantásos fénykép rólam (nem rakom fel, nehogy sokkot kapjon valaki :D) vagy az, hogy azt hitték egyik csoporttársamra, a Danira, hogy a fiam. Igaz, fiatalabb 1,5 évvel, meg amúgy is 18-20-nak néz ki, de engem ekkor is 30-32-nek kellett nézzenek... vagy csak abszolút nem számoltak utána. :)

Volt köztük néhány igazán értelmes fiatal, meg voltak, akiket nem feltétlenül az eszükért kell szeretni, de jó volt megismerni mindannyiukat. Némely sorsot látva megint az erősödött meg bennem, hogy sokunk nincs is tisztában azzal, hogy mennyire szerencsés. Mennyire szerencsés, hogy nem egy telepre született, hogy a neveltetésében nem indult hátránnyal és a társadalom előítéletei miatt sem kellett eleve a startvonal mögül még 5 méterről  indulnia. Ugyanis mindenki potenciálisan homoszexuálisnak/stigmatizáltnak születik, csak a százalékarányokon meg a szerencsén múlik, hogyha mégsem. Azért ezen érdemes elgondolkozni, mielőtt ítélkezünk.

Diplomaátadó

2011.  július 22-én szűk családi körben elindultunk Budapestre a diplomaosztómra. Egész csinosnak éreztem magamat, mert a nagymamámtól kaptam egy szép ruhát és blézert erre az alkalomra (természetesen én választottam).

Időben felértünk,  a fehér kesztyűt sem felejtettem el :).

Gáborommal

Ott a bátyám, ő, aki fényképezik!

Ülésrend

E

  Névsor szerint kellett helyet foglalnunk a 105-ös teremben, amely a karunk legnagyobb előadója. 

Előre féltem tőle, hogy nem fogunk elférni és sokunk kifogásolta, hogy miért nem tudunk egy szép konferenciatermet kibérelni erre az alkalomra. Sajnos a vendégek fele a szomszédos terembe szorult, ahol kivetítőn követhette az eseményeket. A dékánasszony beszédében mondta, hogy megkérdeztek minket, hogy szükséges-e termet bérelni, de állítólag az évfolyam kifejezett kérése volt, hogy az alma materben vehesse át az oklevelét. Erre a mondatra kissé felzúgtunk és sustorgás kezdődött, mert nem tudom, hogy melyik szakirányosokkal, emberekkel vagy melyik évben végző évfolyammal egyeztettek erről, de akikkel csak beszéltem, mind azt mondták, hogy tőle nem kérdeztek ilyesmit és fizetett volna külön is egy méltóbb helyszínért...

Maga az esemény nem volt hosszú, a himnusz és a megnyitó beszéd után az 50 és 60 éve végzett arany és gyémánt diplomások szakmai pályafutását ismertették, majd átadták nekik jelképesen újból a dokumentumot. 

Ezután a Walter-Bachmann díjazottak (egy Ba-s, 1 Ma-s hallgató) méltatása következett. Gratulálok nekik! Főleg Tinának, aki 6-7 évvel ezelőtt Berlinből érkezett Magyarországra és többszörösen kellett küzdenie a nagyon jó tanulmányi eredményéért, mint nekünk, az anyanyelvünkön tanulóknak. Majd megkezdődött a mi végzettségünket igazoló oklevelek átadása is.

Köszönöm szépen!

A záróbeszéd és a szózat eléneklése után a gratulációk, beszélgetések és fényképezkedések következtek. Utolsó alkalom a lányokkal így együtt!

Móni, én, Petra, Kati

Kati, Pít, Móni, Petra, Niki

...és kinyitva is (két nyelven).

Bátyámmal

Papával és anyuval

És még valaki, aki nélkül nem sikerült volna! :)

Megmutattam a páromnak is az egyetemi karunkat, anyu, Balázs és papa már mind voltak ott egy-egy alkalommal. Sajnos a kerten kívül nem igen szolgálhattam szép részekkel, „csak” egy átlagos, kedves, de mégis csak egy irodaépületszerűségben kialakított intézménnyel.

Arra azért büszke vagyok, hogy az egyetlen teljesen akadálymentesített felsőoktatási intézmény Magyarországon!

Hazafelé betértünk a Dechatlonba, ami vicces volt, mert nagyon nem illettünk oda így „kicsípve” :). A továbbiakban Tarjánba vettük az irányt, ahol a Vén Favágó Vendéglőben költöttük el az estebédet.

Az étteremben

Utána egy kis bowling és egy kör billiárd tarkította a programot.

Bowling cipőcske

És taroltam párszor azért (a sok mellé mellett)

Visszafelé meglátogattuk mamát, hogy megmutassam neki is a friss diplomát (külön kérése volt, hogy hagy lássa, mert még nem látott ilyet, de természetes, hogy kérés nélkül is vittem volna).

A mamival

Este kicsit lazultam Gáborommal, meg gépeztem, éltem a virtuális életemet is és bepakoltam másnapra a táskámat, mert a hétvégét édesanyáméknál töltöttük (segítek Ászár település turisztikai fellendítésében - ötleteimmel, fényképeimmel és amivel csak tudom).

Összességében kellemes eseményként éltem meg a diplomaosztót, de a búcsúztató estünk meglátásom szerint színvonalasabbra sikerült. Ami nem is baj, hiszen az egyik a lelkünkre hatott szép formában, a másik pedig inkább a kívülállónak is tett „formaság”.

A tanulmányaim ezen lezáruló szakaszával elégedett vagyok, sokat küzdöttem, sokat küzdöttünk mind, hogy addig eljussunk. Rengeteg vizsga, áttanult óra szükségeltetett hozzá. A 8 félév alatt nem volt rosszabb átlagom 4,2-nél, 3 esetben sikerült 5,0-ás tanulmányi eredményt is elérnem, megkaptam a köztársasági ösztöndíjat, elnyertem egy Erasmus ösztöndíjat és végül a diplomaminősítésem is kiváló lett :). Persze mindez csöppet sem jelenti azt, hogy ez bárminek is a vége lenne. Úgy 8-10 éves korom óta válaszoltam néha a klasszikus „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre azt, hogy művelt, okos és bölcs ember szeretnék lenni. Bár az évek alatt kétségtelenül sokat haladtam ebbe az irányba, de ennek az útnak soha nem lesz vége! Az önművelés és a fejlődésre való törekvés, igény leállta, a langymeleg megelégedettség és megállás, egyenlő a halállal. Aki nem él, az elkezd rothadni… én pedig virulni szeretnék mindig - ha idővel nem is megy majd másként, akkor szellemben és lélekben. Ismételten és mindig nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, hogy adott mellém igazi barátokat, társat, támogatókat, megfelelő mértékű észt és elég kitartást.

Frank in Ungarn

Kedves Olvasó!

   Ebben a néhány hónapban újfent rengeteg minden történt velem. Ezek egyikéről sem adtam neked számot. Sajnálom, de az írás és élménybeszámoló sok energiát vesz el, ezért néha igencsak háttérbe szorul.  A következő bejegyzéseket időrendben fogja megjeleníteni a blog, így a legfrissebb legfontosabb élményeim legfelül fognak megjelenni.

Frank in Ungarn

Májusban látogatóban volt nálunk Frank.  Barbival és Anitával alapos tervezéssel és szeretettel vártuk. Végül „szegény” egy túlélőtáborként is gondolhat Magyarországon tett szakmai kirándulására, ha visszaemlékezik, mert igencsak betábláztuk; az intézménylátogatások (ELTE Bárczi Gusztáv Gyakorló Általános Iskola és Gyógypedagógiai Módszertani Központ, Szabó Mester Speciális Szakiskola, FSZK Alapítvány, ELTE-BGGYK bemutatása - itt elő is adott 4 órában, melyből 20 percet mi is tartottunk) mellett sok gyaloglás, városnézés, kulturális program várta.

Végre szép idő.

A Parlamentben

Hősök tere

Széchenyi-fürdő

Azért kedveztünk a gasztronómiai élvezeteknek is - bár sajnos be kell valljam, hogy nem  sikerült a híres magyar konyhát annyira megmutatni (csak két alkalommal sikerült igazán finom étellel szolgáló étterembe menni).  Budapest legszebb helyeinek bejárása és történeti információinak megosztása közben sokat beszélgettünk. Igaz, hogy Frank ismét felkészült embernek bizonyult, egy országunkról, fővárosunkról szóló könyv adatait igazán magáévá tette.

Budapesten

Verőcén

Anita jóvoltából voltunk Verőcén is, gyönyörű volt a Duna és élvezetes a késő délután.

Térkép rajzolása a homokba

 Néhány szép és mozgalmas nap telt el, amikor is szerettünk volna valamit visszaadni abból a sok jóból, amit Osnabrückben kaptunk tőle. Persze szép hazánk fővárosát nem lehet 5-6 napban bemutatni, de maximálisan kihasználtuk az időt. Búcsúzóul remélem, hogy a pálinka és rubik kockák hada mellett sok jó élményt vitt magával haza.

Kalandos út hazafelé és a fogadtatás

A hazafelé út kalandos fordulatokkal tarkult. Nem volt kedvem csomagolni, megint a 32 + 10 kg-mal trükközni, logisztikázni, de ha muszáj, akkor muszáj. Feladtunk mindketten egy 10 kg-os csomagot is magunknak haza és a véghajrában még 5-5 kg-ot ott is hagytunk, amelyet utánunk küldtek. A lakótársaink annyira rendesek voltak, Johny levitte a dögnehéz bőröndjeinket, Lea pedig munkába menetele előtt kivitt minket a vasútra. (Tőlük igazán szerda este egy "ünnepi" vacsorával búcsúztunk, reggel már csak elköszönésre volt alkalom.) Még volt 37 percünk az indulásig. Addig kicsit igyekeztünk a sokkon úrrá lenni, hogy "na, most aztán tényleg menni kell". Persze, az embernek már kezdett honvágya lenni, meg ilyesmi, de akkor is nehéz volt... lelkileg és fizikailag, hiszen még el kellett jutnunk 4 átszállással Düsseldorf/Weeze reptérig a 42 kg-os pakkokkal.

Az állomáson - még Osnabrückben

Már az utolsó átszállások alatt

Az utazáshoz megfelelő időt fogtunk ki - nem volt sem túl hideg, sem túl meleg. Még a több réteg ruha éppen elfért rajtunk. A reptérre jó időben kiértünk, a csak 16:50-kor induló gépünkhöz már 13 órakor ott voltunk, ahol a mérlegeléshez mentünk először. Sajnos a WG-ben a Johny kollégájától kölcsönkért mérleg nem volt valami megbízható és pontos (hozzáadtunk kb. 1,5 kg-ot), ezért izgultunk, hogy fel kell-e még nyitni a gondosan elrendezett koffereket. Az én csomagom pontosan 32.0 kg-ot nyomott, a kézipoggyászom némi variálás után 10.0 kg-ot. Barbi bőröndjével kicsit trükközni kellett, de végül neki is sikerült a súlykorlátba szorítania a cuccait. Egy zacskóban voltak azok a ruhák, sálak, amelyeket még magunkra kellett venni (= hagymataktikát alkalmazni). :) Ettünk, ittunk, aztán 15 órakor elmentünk a mosdóba öltözködni.

A becsekkolás előtti utolsó kép a reptéren.

Nézd, 5 felső, 5 sál!

Az ellenőrzésnél ideges lettem, meg Barbi is, mert széttúrták alaposan a méretre csomagolt, "éppen, hogy belefér a kék rácsba" táskáinkat, amiket volt vagy egy óra ilyen jól elrendezni. Aztán elvárnák, hogy szedd össze a levetett sálakat, kabátot, elektronikai és egyéb cuccaidat néhány másodperc alatt és húzzál tovább. Felöleltük a dolgainkat és arrébb vonultunk rendezgetni. Nagy nehezen sikerült becsukni a táskáinkat, de sajnos nem lettek olyanok, mint voltak. Még valami, amin izgulhattunk... Aztán volt egy kavarodás, bemondták, hogy késik a gép, aztán meg mégsem, aztán de. Kiírták, elvették a feliratot, aztán már ki sem írták. Kb. 20 perc után biztossá vált, hogy nem a Kolozsvárra tartó Wizzair járat, hanem a Budapest felé tartó késik 1,5 órát - motorhiba, homokvihar miatt. Csomót üldögéltünk a földön a hátunkat a falnak vetve - még jó, hogy volt annyi plusz ruhánk, hogy volt mire ülnünk. Laptopoztunk, képeket cseréltünk és nézegettünk. Végül a 16:50 helyett 19:30-kor szálltunk fel! Előtte kaptunk étkezési kupont, de azt a sor végén állók éppen csak hogy be tudták váltani, mert indulni kellett. Hála az égnek a csomagokat senkinek nem kellett a méretezőbe belepróbálnia - a miénk nem hiszem, hogy belefért volna a fentebb említett okok miatt. Nem sokat teketóriázott a személyzet, hamar felszálltunk. A felhők felett az idő sajnos nem volt olyan szép, mint ideutazásunkkor, elég ködös, szürke volt minden. 

Viszlát te kedves német föld!

Velünk egy kedves idősebb hölgy ült egy sorban, de előttünk egy nagyon idegesítő férfi utazott. Nem csak számunkra volt nagyon idegesítő! A leszálláskor már majdnem sötét volt. A repülőtől a terminálig szállító buszon is várnunk kellett, mert az egyik utas kézipoggyásza eltűnt. Valaki az övét emelte el / ki. Kb. 10 perc ezzel is elment, de szerencsére meglett a kis, barna poggyász :).

Bent a futószalag mellett megfáradva vártuk a bőröndjeinket. Nem jöttek, nem jöttek, vártuk, hátha a végén, de semmi. Lecsukták a szalagnál az ablakot... Ajajj. Szomorúan konstatáltuk, hogy mindenkinek megvan a bőröndje, csak nekünk nem. Gyorsan megkérdeztük, hogy mi a teendő ilyenkor és már rohantunk is intézkedni. Tudtam, hogy az ajtó mögött anyu fényképezővel a kezében vár :). Egy gyors üdvözlés a családnak és Kati barátnőmnek (aki kijött elém), aztán a csomagokkal foglalkoztunk. Jegyzőkönyv, stb. Kiderült, hogy a Kolozsvárra tartó gépre címkézték őket és oda mentek. Nem tudott megnyugtató választ adni a hölgy, hogy meglesz-e, kb. mikorra, stb. Megvártuk Barbi családját, addig kicsit lehiggadtunk, mesélgettünk, fényképezkedtünk. Aztán elköszöntünk.

Anyu, Gáborom, én és Barbi - már itthon
(a Magyar Köztársaság helyett: Magyarországon)

Kati, köszönöm, hogy kijöttél!

A bátyám is kijött, ő vezetett, de nem sok kedve volt a fotózkodásra... sebaj.

Másnap reggel a kolozsvári reptérről hívott egy ott dolgozó férfi: "Itt tetszett felejteni a bőröndjét tegnap!" Nem tudtak arról, hogy nem ott felejtettem / felejtettük, hanem Pesten vártuk. Felháborító, hogy nem szóltak nekik a pestiek a kárfelvételt követően!!! Még jó, hogy rátettem egy névjegykártyát, és így fel tudtak hívni. 

Vasárnap délután családoltam. Maminál volt közös ebéd és élménybeszámoló.

A maminál

Gábor sütötte marcipános torta :)

A szülinapjára hazaértem: 85 éves lett.

Hétfőn tanultam a keddi diplomavédésre, amelyen még totál indiszponált voltam. De legalább letudtam ezt is. Egy hétre a hazaérkezéstől érkezett meg a bőröndünk, előtte megjárta Rómát és onnan utazott vissza Budapestre. A postai csomagom is megérkezett ugyanezen a napon.

Most feladatok hada vár. Igyekszem minden adminisztrációs feladatot letudni, a portfóliót elkészíteni időre, közben a Ma felvételire (május 26.) és az államvizsgára (június 20 - július 1. között) tanulni.

Mióta itthon vagyok, szokásosan lógatom a lábam és unatkozom :): voltam 2 konferencián (Mit ér az ember, ha tanár? - erről jó összefoglaló Lévai Dóra cikke: http://levaidora.wordpress.com/2011/04/19/mit-er-az-ember-ha-tanar/ és E-tananyag konferencia - ajánlom figyelmetekbe Ollé János blogját: http://blog.ollejanos.hu/2011/04/22/etananyag-elearning-es-online-oktatasi-kornyezetek-a-felsooktatasban/). Találkoztam sok baráttal, végiglátogattam a család nagy részét, elkezdtem újra edzeni, járok Gáborral péntekenként néptáncra, részt vettem egy földházakról, egy egészséges életmódról és egy családi nevelésről szóló előadáson, pótoltam az elmaradt blogbejegyzéseim és elkezdtem tanulni valamennyit. Tervezek még két bulit is májusban és legfőképp: megtalálni a helyemet újra itthon. Már eltelt 18 nap, de szellemben még mindig néha ott vagyok. Anyuéknál Ászár felé megnyugtatnak a szélmalmok, felkapom a fejem, ha idegen szót hallok. Hiányzik az a fajta nyugalom, amit ott megéltem, a kiszakadás a mókuskerék jármából. De majd visszaszokom :). Minden esetre igyekszem tartalmas és lehetőség szerint boldog életet élni.

Azt hiszem, hogy most egy ideig nem fog frissülni a blog. De azért majd néha-néha... ha nem bírja a grafomán jellemem tovább magában tartani például a vele történteket.

A hollandok, walesiek Osnabrückben – a mi utolsó napjaink alatt

2011. április 7-8-9-én esélyünk volt még egyszer találkozni a holland és walesi ismerőseinkkel, barátainkkal. A csapattagok sajnos cserélődtek, de a már februárban megismert jó emberek közül viszontláthattuk sokakat és megismerhettünk új embereket is.

A csütörtökön az Alandoban tartott üdvözlő vacsora keretében társaloghattunk velük, majd másnap az iskola- és városvezetés alatt.

Kedélyes társalgás az üdvözlő vacsorán

Johs (holland) és Meike (német kolléga és barátnő)

Az eredeti K. A.

Vidám hollandok (a férfi nekünk a holland Kautzky Armand)

Pénteken volt a prezentáció napja, a Schule an der Rolandsmauerben folytatott projektet ismertette Frank, amely a gyermekszegénységről, ill. az ellen szólt és amelyre az elmúlt 1,5-2 hónapban az Europa-AG-n készültünk. Ötleteket gyűjtöttünk össze arra, hogy milyen helyi megoldásokat látunk a gyermekszegénység enyhítésére, ellátogattunk a helyi Kindermahlzeitba, ahol olcsón étkezhetnek a szegény gyerekek és szüleik, stb. 

Frank prezentál

Kindermahlzeitba mentünk interjúzni, megfigyelni

A prezentáció után

Frank beindított egy együttműködést az Osnabrück-i Tafel-lal (ingyen / nagyon olcsón étkeztető szervvel), akik gyümölcsöt, müzlit és egyéb hideg élelmet szállítanak a Schülertreffbe hétfőtől szerdáig. Így azok is ehetnek, akiket nem tudnak vagy nem akarnak a szüleik 1,5 Euróért befizetni a menzára (a felét a város fizeti az iskolásoknak, de sajnos így sem veszik elegen igénybe). Németországban többnyire a szegényeknek is fizetniük kell egy keveset, semmit nem akarnak teljesen ingyen adni, hiszen amiért valamennyit fizetni kell, azt általában jobban megbecsülik és jobban is érzik a felelősséget is érte.

A prezentáció után következett az iskola,-majd a városvezetés. Vicces volt, hogy mi „helyiként” vehettünk részt az eseményen. Én is kísértem egy vendégcsoportot, ill. az Europa-AG-ra járó gyerekek vezették őket, de „tanárként” mégiscsak segítettem az időbeosztásban és a kalauzolásban (mennyi időnk van még, melyik termet mutassák még meg a maradék időben, stb.). Büszke voltam a fiúkra, mert nagyon ügyesen végezték a feladatukat.

A tanári szobában

Az Eisenbahn-AG termének szemlézése

A fiúk bemutatják a biológia-kémia labort

Az iskolamúzeum

This is a lovely place!

A legmodernebb terem

Gázok és egyéb anyagok a "plafonból"

A NAWI (Naturwissenschaft) teremben

Az iskola előcsarnokában
bal oldalon az "osztályomból" S., jobb oldalon egy másik osztályból M.
Nagyon fogtok hiányozni!

Nagyon nehezen váltunk el és hagytuk ott az iskolát Barbival, mert tudtuk, hogy mire délután a focimeccs előtti gyülekezésre visszatérünk, már nem lesznek ott a tanulók és a kollégák sem. Könnyes szemekkel búcsúztak ők is és mi is. A búcsúzkodással egy pár perces csúszást generáltunk az egész delegációnak... de azt hiszem megértette mindenki, hogy nagyon nehéz volt a szívünk.

Az ebéd a Westerberg szakiskolában volt, ahol előtte egy röpke vezetés is dukált az intézmény falain belül. Az ebéd elkészítésében és felszolgálásában a mi iskolánkba járó tanulók közül többen részt vettek – mint szakképző osztályosok. Nagyon színvonalasan igyekeztek megoldani a vendégek étkeztetését (szép terítés, felszolgálás, igazi pincérattitűd felvonultatása, stb.). Apoloniától (egy kedves, fiatal kolléganőnktől) itt búcsúztunk.

A lelkes főző, felszolgáló csapat (jobbra a tanár: Apolonia)

Nélkületek éhen maradtunk volna! :)

Háttérben a többiek...

Barbival a közös ebéd utáni városvezetés felén vettünk részt, aztán rohantunk vissza a WG-be még pakolászni. Megálltunk végre a Johannis Kirche előtt, hogy bemenjünk abba a templomba, amely előtt nap, mint nap elhaladtunk, de egy rendezvény miatt nem mehettünk be. Sebaj, nyilván így kellett történnie. Nem sok időt töltöttünk otthon, elintéztük, ami csak 1,5 óra alatt elintézhető volt, majd vissza kellett mennünk a focimeccsre. 

Komoly készültség a meccs miatt

Egy igazi drukker :)

Ha a meccset nem is, de egymás társaságát élveztük!

Bemelegítés

Ez volt az utolsó találkozás a delegációval és Frankkal is. A Bielefelder-Osnabrück meccs unalmas volt, nem született gól. De kárpótolt minket a jó társaság! Viccelődtünk azzal, hogy nem tudjuk, hogy kinek drukkoljunk, hiszen mi a Bielefelder Strasse-ban lakunk... A meccs után vagy 30 percet fagytunk a flaszteren, mert a kommandó által lezárt területet előbb a Bielefelderieknek kellett elhagyniuk, utána engedték haza a helyieket – elkerülve ezzel a szurkolói összecsapásokat.

Az utolsó viszontlátás :(

Az autóknál elköszöntünk Jennytől (az egyik legszuperebb örökifjú hölgy, akit megismerhettünk) és a többiektől. Frank hazavitt minket és könnyezve indulhatott a majd' egész éjszaka tartó csomagolás. Éjjel 4-kor kerültünk ágyba, 8:30-kor pedig már indulnunk kellett a vasútra, ahova Lea kifuvarozott minket.

Bár azt kell mondjam, hogy személy szerint a hollandiai találkozó jobban tetszett, de ez az esemény legalább annyira jó lehetett volna, ha nem árnyékolja be az idegeskedés és a búcsúzás fájdalma. Sajnáltam, hogy a szombati kincskeresésen a Pye-hegységben már nem tudtunk ott lenni. Frank elárulta, hogy eldugott kincs után kell a delegációnak kutatnia, a néhány résztvevő gyereknek pedig édességek lesznek eldugva. Biztos vagyok benne, hogy sok vidám pillanatot éltek meg. Remélem, hogy majd néhány képet láthatok róla valamikor!