Pörgő kinti élet, karácsonyi Bécsi hangulat, közelgő vizsgák és én

Már magamat sem tudom követni, nem hogy ezt más tegye, de ezt a félévet arra szántam, h kicsit nyissak a bezártabb világomból. Az utóbbi években az évi 2-3 buli, a sok feladat, a kevesebb új arc megismerése egyesek szerint kissé öregasszonyos életformához hasonlít. Nem tudom... csak azt tudom, h vannak sokkal-sokkal értelmesebb és maradandó dolgok az életben, mint a partyk és a pezsgő élet. A legfontosabb barátaimra mindig volt időm (ha túl bőven sajnos nem is), a családomra szintén, némi közösségi szolgálatra és olykor jótékonyságra is futotta a 24 órákból. Most Bécs viszont életem egy olyan szakasza ismét, mint kb. 14-16 "rossz-kislány-korszakomban" volt utoljára. Most pezsgek és behoztam az elmúlt évek buliátlagát is... ehh. Élvezem az új emberek megismerését, volt köztük jó pár, akikben sok értékre leltem és akikkel bizonyára sokáig fogjuk tartani a kapcsolatot. Megengedtem magamnak egy kicsit többet, h őszinte legyek, számos aspektust tekintve. Vásároltam magamnak néhány új pólót, nadrágot, kardigánt (amikre 3-4 éve mindig vágytam, csak spulltam magamtól), többször mentem csatangolni, könyvtáraztam, tanultam (akár éjjel is), kipróbáltam magam szituációkban, játszottam a női lét hatalmával (ó te csúnya lány xD), sőt, egyszer táncoltam is egy fiúval kint, de úgy igazán. Ha lett volna valami igazi latin zene vagy azoknál táncosabb, akkor tuti izomláz lett volna a vége. Még többet sportolok, fittnek érzem magamat és jól is. Ez egy kalandos félév, azt hiszem, h életem utolsó lehetősége ilyesmire... és úgy érzem, h elég is lesz ez utoljára. Minden egyes buli kettős érzéseket kelt bennem; már kinőttem belőle és bölcsebb felem tiltakozik az ilyen világi, értéktelen, felesleges-felszínes dolgok ellen, a másik meg menne. Mivel minden bulin megtalálom azokat az arcokat, akikkel érdemes beszélgetni, így agyam racionalizál, h jó ez így - és hála az énvédő mechanizmusoknak: valóban jó ez így :).

Na, akkor lássuk csak a skicceket, h mik is történtek mostanság. Eléggé összefolynak a napok a nov. utolsó és a dec. első hétvégéjén tartott hétvégi blokkszemináriumok óta, az a két hét halál volt. Minden nap reggel mentem, délutánig suli volt, utána munka, másik nap meg gyülekezet, éjjel meg még olvasás és reflexió írás a következő napi órára. Kát megfeszített munkatempójú hét után voltam egy "interkulturális Küche" eseményen Chiaránál, az olasz barátnőmnél. Ez nagyon kedves volt, jó hangulatban telt.

Nekem az ilyen együtt töltött beszélgetős programok jelentik a "bulit".

A legjobb fej olaszok: Luigi és Chiara

Másnap (nov. 23.) volt ismét Bildungswissenschaft Erasmus, ami igen kellemes programnak bizonyult. Az első kinti sütimet is elfogyasztottam, mi mást, mint Sacher tortát.

Következő hétfőn voltunk megint ott, ahol az első héten is koktéloztunk, na, hát itt táncoltam...  Meg megismertem egy jó fej szlovákiai magyar csajt, akivel közös szerelmünk a Linkin Park zenéje. Ezt az eventet az At4Hu szervezte, csakúgy mint a Nikolaustag-ot kint a Panoráma kollégiumban, egyenesen a város peremén :P. Életemben nem voltam még úgy el buliban ilyen későig... ill. koránig. Az eleje jónak ígérkezett, iszogattam, találkoztam már ismert arcokkal, aztán arra eszméltem, h állok a szexista plakát előtt és elemzem egy csapat embernek :D. Valakit annyira lekötött a téma, h utána még kimentünk a plakáthoz diskurálni. Ezt követően megkértek, h helyettesítsek kicsit a ruhatárban, ez a "kicsi" 3,5 órára sikeredett. Hmm, elvoltam végül. Az utolsó 30 percben az első metróig kibekkelve még német nyelvtudás fejlesztésbe kezdtem, beszélgettem egy osztrák csávóval. Ezekről az eseményekről nem is baj, h nincs képem :D.

Még 5-én voltunk egy egyetemi projekt miatt a Neustart Organisationnál, amely Bécs legnagyobb szociális területtel foglalkozó szervezete. Interjút készítettünk ott dolgozó szociális munkásokkal és mediációt végző hölggyel. Igen komoly menete volt az oda való bejutásnak, sok egyeztetés, mailek, majd papír aláírása a látogatás megkezdése előtt. Hasznos tapasztalat volt, majd írok még erről.

December 7-én újra Bildungswissenschaft Erasmus programot rendeztünk, onnan mentem az én drága Katim elé. A találkozót az Öreg AKH-nál szerveztük és késtem (mert lefeküdtem egy órát aludni délután), de nem tudtam senki számát. A karácsonyi vásár forgatagában nem sok esélyét láttam megtalálni pár embert, de bíztam a "deus ex machina" eposzi kelléktár gyöngyszemében és alleluja, 5 perc alatt meg is lettek. Ők is csodálkoztak, h hogyan :).

A punsch melegítőképessége is korlátozott, ezért bementünk az Irisch Pub-ba, elég frankó hely.

Bécs és a maga karácsonyi csodája

Bárhogy nem érzem magaménak ezt a várost, azért meg kell hagyni, h van egy atmoszférája és évek óta nem voltam még ennyire ünnepre hangolva, mint itt kint. Gyönyörűek a díszes utcák, a fények és a punschot iszogató embereket is jó látni.

Még nem volt lehetőségem nekem sem nagyon Christkindlmarktozni, de így legalább megoszthattunk az élményt egymással Katival.

Bár én az orrommal fényképeztem az iPhone-nal,
a képkészítő hölgynek nem fázott a keze :)

Rathaus Christkindlmarkt
ez csak a turistáknak... amúgy rossz a punsch és zsúfolt a hely

Stephansdom

Az Aida cukrászdában is megfordultunk, sokat beszélgettünk, tornáztunk és a Prater vásárába is kimentünk. Egy bögrét is kaptam! :)

Hétfőn interjúkat készítettünk a nyelvkurzusra a koszovói sráccal közösen. Én zaklattam az embereket, ő meg felvette :). Érdekes módon minden megszólított belement a kérdez-felelek típusú gyors videós interjúba. Na jó, gondosan kifigyeltük, h ki/kik potenciálisan megfelelők. A feladat kipipálása után könyvtáraztam, majd találkoztam egy bécsi magyar származású lánnyal, akivel megint együtt csodálhattuk a fényeket és a város egy részét. Szerdán még voltunk páran egy süti mellett kicsit csacsogni. Tartalmas hét volt és még nincs vége! Ha vége lesz, akkor már itt lesz Gábor!!! :) Várom már, ahogyan anyuékat is. Dúl bennem a közös figyelmi viselkedés (azaz, amikor az ember meg akar valamit mutatni, amire felfigyelt, ami tetszik neki, h a másik is lássa). 

Templomos shopping kirándulások :)

Amikor Barbival találkozunk, akkor viszonylag kevés időnk van, ezért megnézünk egy-egy szép teret, sétálóutcát. Beszélgetünk, eszünk közösen és neki vissza is kell mennie a gyerekekre vigyázni. A tereken pedig általában található egy templom. Mivel ezek eléggé impozánsok, be is megyünk. Nem mert annyira "fahajcsattos hívők" vagyunk, hanem mert szépek és fenségesek, és nagyon megnyugtatóak a templomok. Ha valaki nem hisz Istenben, szerintem az sem tud teljesen közömbös maradni egy olyan atmoszféra iránt, amit az ember akkor érez, amikor vagy 15-17 méternyi kupola alatt áll a csendes félhomályban és ilyenkor az ember olyan apró, olyan kicsike lesz. A képek nem adják át az ezt az érzést, de bizonyára mindenki tudja, hogy mire gondolok.

Reumannplatzon a templom

Templom belülről - fűtött padsorokkal :)

Ez igen szimpatikus: gyereksarok egy katolikus templomban

A következő héten a Keplerplatzot választottuk ki, ahol igazi mini bevásárlóközpontra leltünk. Könyvesboltok, Müller, dm, Deichmann, Hoffer (otthon: Aldi - ez a legolcsóbb bolt kint), Spar, Billa, Bank Austria (otthon: Uni Credit), kis pláza, szökőkút, büfébódék, stb. Szóval minden egy helyen. És természetesen itt is van egy szép templom! :)

Keplerplatzi templom

Csinos ez a szószék

Keplerplatz

Jó, hogy ezeken a találkozásainkon valóban mindig van szellemi, lelki és fizikai eledel. Csinálunk valami értelmeset, kulturális vetületűt, kicsit shoppingolunk és persze jót beszélgetünk. Örülök, hogy fejlődik a barátságunk.

Bécs sötét oldala

Már vártam, már felkészültem az érzésre, ami majd a fellegek után fogad, amikor elkezdem látni, tapasztalni a kolbászos kerítés mögötti valóságokat. Hamarabb jött, talán mert már egyszer megéltem hasonlót és megtapasztaltam a külföldi lét pszichológiáját. Akkulturalizáció után meg majd a visszaakkulturalizáció lesz fájdalmas. Jól érzem magamat Bécsben, de a varázs hamar elszállt - nono, azért nem teljesen.

Figyelem az embereket az utcán, figyelem, hogyan viselkednek, milyen proxemikai eszközökkel élnek (például távolságtartás a tömegben, a várókban és a mozgólépcsőn), ki mennyire siet, milyen (leginkább tudattalan) mimikát alkalmaznak, ha látható kisebbségek, bevándorlók lépnek például a metróba vagy a villamosra. Igyekszem figyelni, hogy más etnikumú bevándorlók milyen reakciókat adnak egymásra. Érdekesek a tapasztalataim. Jó (szakmai) játék ez!

Bécs nagy város, képes felfalni az embert - minden értelemben. Vannak már helyi ismerőseim, akik képzettek, mégis rosszul keresnek, vannak szinte minden nemzetből már ismerősök az Erasmus és az egyetem révén. És természetesen vannak magyar ismerőseim is. És köztük van, akit megrágott és kiköpött a város. Szomorú sorsok és vidám mesék tarka kavalkádját szívom be általuk. Az egyikük például majd' 6 hónapja lépcsőházakban csövezik. Ezt elsőre nem is gondoltam volna róla, mert értelmes és tiszta embernek ismertem meg egy fél óra beszélgetés után. (Találkozni már kétszer találkoztunk, csak nem álltunk le beszélgetni.) Otthon mindent felégetett maga mögött, tehát se oda vissza, se itt nem megy. Tovább fog állni, talán ez a város nem az övé. Van, aki a Práterben "dolgozik", az úgymond helyi piroslámpás negyedben...

Nehéz ügy interkulturális pszichológiát tanulni. Meg a gyógyped. is hasonló ebben kicsit. Az ember eleve meglévő empátiáját és toleranciáját fokozatosan fejleszti és gyakorlati képzést is kap az elmélete mellé ezt a fejlődését elősegítendő. Egyre jobban és könnyebben megy előítéletmentesen reagálni vagy legalábbis a felbukkanó előítéletet rögvest a helyére tenni. Egyre jobban tudok nem ítélkezni. Ez jó. De közben gondjaim vannak azzal, hogy: akkor mégis hol a határ? Meg kell őriznem a magam kialakított, stabil értékrendjét, amibe kapaszkodhatok, ugyanakkor állandóan el kell engednem ezt a fogódzót, hogy közeledhessem mások értékrendjéhez. Ez akkor érdekes, ha az pontosan szögesen ellentétben áll az enyémmel. Feloldódnak a határaim?

A kulturális különbségeket érthetjük nemzeti, etnikai alapon és egyének közötti kulturális értelemben, hiszen minden ember egy egyéni mikrokörnyezet, mikrouniverzumal a lelkében. Sokszor fojtogat a gondolat, hogy esetleg én és az én kulturális hátterem gondol valamit rosszul és a másik - akár ellentétes értékrendet képviselő - kultúrának van "igaza". Nem akarok rab lenni, nem akarok a neveltetésem korlátaim miatt szemellenzős lenni SEMMIBEN sem. De néha iszonyú nehéz... nem lehet nem etnocentristának lenni. Valahol kell lennie stabil pontoknak, különben csak sodródnék az árral az "így is jó", "ez is elfogadható", "így még jobb", "lehet, hogy én csinálom rosszul" gondolatok vizén.

Hogy oldódjam fel egyszerre és maradjak szilárd? Kell-e ez feltétlenül a teljes elfogadáshoz? Véleményem szerint egy kicsit kell, legalább addig, amíg a másik "bőrébe bújok" és átgondolom az ő szempontjait. Utána visszatérek a saját bőrömbe, a saját álláspontjaimhoz, de nem szabad bemerevednem annyira, hogy elfelejtsem azt, h meg szeretném érteni őt, a MÁSIKAT.

Ilyesmiről ilyen direktben nem írtam még, pedig évek óta foglalkoztatnak az ilyen kérdések. Most Bécs, ez a veszélyesen nagyszerű és totálisan interkulturális nagyváros megnyitott egy új kaput előttem. Időm is és lehetőségem is van most az elmélyedésre. Hálás vagyok, még akkor is, ha ez az egész belső feszültséggel jár. De mi nem jár azzal? :)

Amnesty International Magyarország - emberi jogi tábor 2012

Mottó: "A másik bőrében."

Néhányan az IPPK-ról terepgyakorlatunkat vagy iskolai gyakorlatunkat előbbre hozva csatlakoztunk egy emberi jogi nyári tábor szervezésébe és lebonyolításába. Tartottunk foglalkozásokat, segítettünk a táboroztatásban. 2012. 08. 13.-2012. 08. 16-ig tartott, sajnos számomra egy nappal korábbig - mint azt az előző bejegyzésemben írtam. Azt kell mondjam, hogy jól sikerült, ahogy azt vártuk is, de többet tanultam belőle, mint azt előzetesen gondoltam. Többségében sajókazai és alsózsolcai cigány/roma tanulók voltak a táborlakók 15-23 éves korig. És volt egy budapesti gimnazista lány, aki pedig szeretett volna megismerkedni olyan kultúrából és közegből jövő fiatalokkal, akikkel egyébként ő nem szokott találkozni. Sajnos képeket igen korlátozott számban tudok mutatni, mert nem sikerült beszerezni a szülői engedélyeket a fényképekkel kapcsolatban, így csak olyanokból tudok betenni, amelyek egyértelműen ábrázolnak helyzeteket és ahol a fiatalok háttal állnak, kevésbé felismerhetőek vagy amelyeken mi segítők szerepelünk. Előzetesen egy blogot is készítettünk, amelyet nyilvánosra terveztünk, végül mindennap fel is került rá egy képes beszámoló, de egyelőre zárt blog maradt. Ha mégis megnyitnánk, akkor belinkelem majd.

Mindenkivel együtt 33 fős csapatunk az első nap megismerkedett, jégtörő játékokat játszottunk. Mint talán minden tábor, kissé döcögősen, de aztán annál nagyobb hévvel indult meg. 

Megtörtük a jeget! :) Ja, és megtanultuk egymás nevét.

Becsavarodtunk - gordiuszi csomó.

Megalkottuk a közös, tábori szabályainkat, Adri-Pít tervezte, de 6-8 segítőt igénybe vevő érzékenyítő programban vehettek részt, előkészítettük a másnapi programot, majd az esti búcsúzás előtt megtartottuk a napértékelőt.

Hogyan segítsünk látássérült embertársainknak?
Megpróbáltuk a helyes segítési technikát elsajátíttatni. 

A Facebook hiányát is megpróbáltuk valahogy orvosolni és napértékelőként mindig valami más szempontból kellett üzeneteket hagyniuk 2-4 nagyalakú papírra.

Amnestybook

A második nap is eljött. A lefekvéssel és felkeléssel sem volt probléma, a reggelihez időben érkeztünk - sőt, kávézás céljából sokan már előbb is ott voltunk. A szerepjátékok és önkormányzattal kapcsolatos játékok (pl. mire lehetne elkölteni 1 Millió forintot és hogyan dönt erről egy testület) után ebédeltünk, majd megindultunk a Csillebérci Challenge Kalandparkba. Nem mindenki mászott, de a többség bevetette magát a fák közé :). Úgy vélem, itt szereztem magamnak igazi respektet azáltal, hogy hetedmagammal elindultam mászni 7 sráccal, akik meglepődtek azon, hogy "Pít, te csak átrepülsz a pályán". A 7-ből egy még az elején rájött, hogy neki ez magas lesz és idejekorán kiszállt. Dinamikusan, gyorsan haladtunk, utol is értünk korábban indultakat a társaink közül. Meg egy idős bácsit az unokájával... Számomra ez volt a legidegesítőbb, hogy várni kellett mások miatt, akik nem igazán voltak a helyzet magaslatán. Mivel már más segítők is beértek a várakozás miatt minket, így ketté tudtunk szakadni, a gyorsakkal előre kéredzkedtünk a bácsiék elé és nekivágtunk keményen. A többiek szerint ilyenkor Pít őrmester voltam xD, aminek hasznát is vettem, amikor valaki elkezdett félni vagy hisztizni, hogy ő nem bír tovább jönni, elfáradt/nem tudja ezt az akadályt leküzdeni, stb. Volt, ahol 5-10 percet kellett győzködnöm, hogy meg tudja csinálni, ha elakad, visszamászom érte segíteni, de nincs az az isten, hogy az én csapatomból le kelljen valakit menteni.

Csapatom egyik tagja

Este az Amnesty International Magyarország bemutatkozott némi színdarab és játékos feladatok közepette. Az egyik aktivistájuk, Niki pedig Egyiptomról és ezen belül egy ottani női aktivistáról tartott előadást. 

Az Amnesty bemutatkozik

„Ha visszavonom a vádakat, akkor az, ami velem történt,
bármelyik egyiptomi lánnyal újra megeshet."
Samira Ibrahim 

A harmadik nap reggelén igen cudarul éreztem magamat, de a Sissy és Adri segítségével összelegóztam magamat annyira, hogy a másfél órás drámapedagógiai foglalkozást meg tudtam tartani. Örültem, mert jól sikerült. A csábításról, bűnös út veszélyeiről, a jó út melletti kitartásról, prostitúcióról szólt a foglalkozás, amelyet férfi-női szerepekről szóló disputa követett. Mindegyikben kitértünk a jogokra, jogsértésekre is - főleg a disputában.

Ha kapok majd képeket, akkor beteszek egyet-kettőt.

Délután a többiek nekiindultak Budapestnek, megkapták a kiscsoportok előre a felderítendő pontokat, amikor ezeket elérték, a segítő adott egy-egy érdekes, rövid feladatot. A feladatokért betűket kaptak, a betűkből pedig kijött egy Raoul Wallenberg neve, az azonos nevű emlékpark volt az utolsó állomás. Innen átmetróztak az Amnesty irodájába, ahol pizza várta a megfáradt utazókat. Egy petíciószerű levelet közösen írtak meg a helyszínen. A csillebérci táborba a visszaút során néhány "Budapest by night" pillanattal gazdagodhattak.

Sajnos az utolsó délelőtti programról, történésekről még nincsen információm. Majd mesélnek a csajok róla.

Azért volt néhány érdekes örök "best of", ami meg fog maradni, például a megöllek pillantásos fénykép rólam (nem rakom fel, nehogy sokkot kapjon valaki :D) vagy az, hogy azt hitték egyik csoporttársamra, a Danira, hogy a fiam. Igaz, fiatalabb 1,5 évvel, meg amúgy is 18-20-nak néz ki, de engem ekkor is 30-32-nek kellett nézzenek... vagy csak abszolút nem számoltak utána. :)

Volt köztük néhány igazán értelmes fiatal, meg voltak, akiket nem feltétlenül az eszükért kell szeretni, de jó volt megismerni mindannyiukat. Némely sorsot látva megint az erősödött meg bennem, hogy sokunk nincs is tisztában azzal, hogy mennyire szerencsés. Mennyire szerencsés, hogy nem egy telepre született, hogy a neveltetésében nem indult hátránnyal és a társadalom előítéletei miatt sem kellett eleve a startvonal mögül még 5 méterről  indulnia. Ugyanis mindenki potenciálisan homoszexuálisnak/stigmatizáltnak születik, csak a százalékarányokon meg a szerencsén múlik, hogyha mégsem. Azért ezen érdemes elgondolkozni, mielőtt ítélkezünk.

Amit nem úszol meg büntetlenül

Korábbi bejegyzésemben írtam, hogy számomra a Lyme-kór nem járt különösebb kellemetlenséggel - leszámítva az EÜ-i ellátás bonyodalmait. Nem volt sem lázam, sem ízületi fájdalmam, stb. Szedtem a napi 3x1 1000 mg-os antibiotikumot 20 napon keresztül, ami 60000 mg lett így a végére. Ezután 3 napra mentem az Amnesty International Magyarország nyári táborába, mint segítő. Ez egy gyakorlat néhányunknak az egyetemről és május óta egyeztetünk, szervezünk. Tartottam foglalkozásokat stb. Hétfőtől csütörtök ebédig tartott a tábor, de számomra már szerda délután vége volt. Azaz igazából már reggel, csak kitartottam addig, mert a reggeli utáni foglalkozást pont én tartottam, utána meg már csak maradtam a disputára meg az ebédre.

Sajnos ez az antibiotikum kúra hozzászoktatta a szervezetemet, hogy nem igazán kell neki védekeznie, meg ilyesmi. Itthon nem is volt gondom, mert csak a megszokott baktériumokkal találkoztam, viszont egy új környezetbe kerültem és más "mikrobiokultúrát" is magukban hordozó emberekkel voltam egy táborban. Ez elég volt ahhoz, hogy kedd éjjel rázzon a láz, fájjon a torkom, reggelre meg úgy éreztem magam, mint aki legalább influenzás. Nyilván tudtam, hogy nem influenza, csak göthös vagyok és egy normális immunrendszernek mindezek a körülmények bőven leküzdhetők lennének, de nekem ez most elég volt. Nagyon sajnáltam, hogy fel kellett adjam, a fiatalok is, de ez van. Most napi 2000-3000 mg C-vitaminnal, újra probiotikummal, izzasztással, mézzel és sok folyadékkal kúrálom magamat, remélve, hogy a holnaputáni nyaralásra már jobban leszek. Egyelőre a reggelek és az esték voltak rosszak.

Igazából nincs olyan nagy baj, leszámítva, hogy inkább fehérje turmixot iszom, mert azt legalább nem fáj (annyira) lenyelni, de sérült bennem valami :(. Megszoktam, hogy nagyon ritkán vagyok beteg, akkor is max. pár napig egy-egy erősebb nátha erejéig, erős a szervezetem, mint egy baromé, most meg beléptem a göthösök közé... Na, szépen állunk! :D Mindegy, majd felzárkózom újra az izmosak közé.

Lymeosan, de boldogan :P

A betondzsungel közepén is várnak ránk a vérszomjas vérszívók. Július 3-án találtam magamban egy kullancsot, amire elég csúnya piros foltom lett. Mivel egy nyavalyás szúnyogcsípés után is napokig fel van dagadva a bőröm, olykor be is lilul, így nem aggódtam. Mikor azonban gyanúsan nem tűnt el a folt, sőt nőni kezdett, na, akkor már kezdtem picit aggódni. Tegnap el is mentem dokihoz, ami kifejezetten tortúra volt. Tanács: sose legyél beteg nyáron és/vagy hétvégén, valamint ünnepnapokon! Na, minthogy én nem fogadtam meg e fenti tanácsot, így megszívtam, mert persze, hogy 3 hétig szabadságon vannak a bőrgyógyászaton. A háziorvosommal előtte beszéltem telefonon, és mondta, h inkább szakrendelőbe menjek, mert az ő praxisában ezzel kevéssé találkozott, nem annyira van benne gyakorlata. Akkor a magánrendeléseket is megnéztem (ott van a rendelőintézet mellett a külön részleg), de ott is szabadság, ill. csak kedden lesz következő rendelés. Elnézést, ha valakit megsértek ezzel, de akkor marad a megyei rettenet, a Szent Borbála Kórház. Telefonos egyeztetés után hajlandók voltak fogadni. Azt hittem, h azért vonakodtak ennyire, mert tele vannak beteggel, de ehelyett kemény 2 percnyi várakozás után bemehettem, ahol a főorvos, egy jó 70 körüli úr rendelt. Nem voltam bent 3 percnél többet, megnézte, megtapogatta és azt mondta: ez Lyme-kór. Biztos? - kérdeztem, Igen, láttam már elégszer ilyet! Kérdeztem, h vérvételre nem akarna-e elküldeni, de erre az volt a feladat, h nem szükséges, hiszen mire ez kimutatható lenne a véremben, eltelne 6 hét, addig meg már rég meggyógyulok. Szóval most 3 hét antibiotikum kúra. Meg kell becsüljem ezeket a lóbogyókat, mert hozzájuk jutni is kalandos volt. Tatabányán nem volt a kórház melletti patikában, aztán gondoltam, h majd Tatán. Itthon a 4. patikában tudtam kiváltani a receptet, de itt sem a teljes adagot, mert a felírt 16 kapszulás változatból sosem volt nekik. Helyette a 12-esből vettem a felírt 4 dobozzal, de így még egyszer el kell menjek vmelyik dokihoz, hogy felírjon nekem egy 5. dobozzal, hogy meglegyen a 20 napos kúra. Vettem probiotikumokat, h hátha nem teszem teljesen tönkre a bélflórámat, de már most fáj a gyomrom időnként. Mindegy, nem vészes és tulajdonképpen örülnöm kell, sőt teszem is ezt, mert h nem vírusos agyhártya gyulladásom van, hanem csak Lyme-kórom, ami egyrészt gyorsan és jól gyógyul (ha időben kezelik), másrészt meg legalább van nyoma. Legalább még egy tapasztalat... :P.

Mostanában sokat olvastam, elolvastam a vizsgaidőszakban (ez nagy luxus!) egy csöppet sem szakirodalomnak számító Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala című könyvet. Egy éjszaka alatt. Nem tudom szavakba önteni, h mennyire magával ragadott.

Ez nagy motiváció volt, h tanuljak és legyek túl a többi vizsgán, merthogy el akartam olvasni a másik két részét. Ez is hamarosan bekövetkezett. Az orwelli 1984 óta nem volt ekkora hatással könyv! Tényleg ajánlom mindenkinek.

A másik könyv pedig egy kis csacskaság, ámde nagyon aranyos, ezt tegnap fejeztem be, a hatása pedig érződik már a soraimon, azaz, h igyekezzek örülni mindennek, még abban is találjak jót, amiben nehéz. Aki nem ismerné, annak mondom, hogy ez a könyv, a:

Igazi szemléletformáló, kedves kis történet. Ha valaki vágyik valami extra édes, de olykor szívszorongató könyvre, akkor vegye kézbe ezt, mert Pollyanna egy igazán különleges gyermek :). 

Az előkészítő évfolyamok (preschool) Magyarországon

Először is leszögezném, hogy még kevés az információm ahhoz, hogy erről a témánál a felvetésnél és latolgatásnál többre jussak, de azért mégis hozzászólok a témához. Majd idővel tájékozódom és akkor pontosabb véleményalkotást tudok majd tenni. Azért is írok még, mert hátha olvas olyan személy is, aki ebben a kérdésben kompetens és további támpontokat ad a többi olvasónak és nekem.

Sokan kíváncsian várjuk, hogy mit hoz majd az új, érkező köznevelési törvény. Lesz benne egy előkészítő évfolyamról szóló rész is, amely koncepcióról és részleteiről nem találtam sajnos információt, egyelőre csak az egyik kurzusunkon hallottam erről. Ezzel az 1 vagy 2 plusz évnyi lehetőséggel sokan nyerhetnek és veszthetnek rajta. Lehetségessé válik az is, hogy egy gyermek csak 8 általánost végezzen el 16 éves korára úgy, hogy nem is ismételt osztályt. Ha pedig egy tanulási teljesítésre alulmotivált gyermek/fiatal be sem jut középiskolába, leginkább szakmát adó középfokú intézménybe, akkor még lemorzsolódni sem lesz esélye, nem hogy bennmaradni. (A 9-10. évfolyamon a legnagyobb a lemorzsolódás aránya.) A tanköteles kor 16 évre való visszaállítása, levitele meglátásom szerint hibás intézkedés, amely maximum rövid távon képes gyorsabban bevonni kisebb tömegeket a munkaerőpiac történéseibe (ha egyáltalán képesek lesznek elhelyezkedni ezek az aluliskolázottabb emberek ebben a nehéz helyzetben), de hosszútávon sok lemaradó, szegénysorba kerülő embert generál. De ne legyen így! - én is jobb szeretném.

A tanköteles kor csökkentésével amennyire tudom, a legtöbben nem értenek egyet a szakmában, viszont az előkészítő osztályokkal kapcsolatban már erősebben megoszlanak a vélemények. Hallottam olyan markáns véleményt, hogy ez a roma/cigány gyermekek ellehetetlenítéséhez vezet majd, és a két intézkedés egyben kifejezetten a 8 általános elvégzéséig kíván csak velük foglalkozni. Az én véleményem szerint ez akár történhet majd így is, de tudom azt, hogy nagyon sok gyermeknek szüksége lenne az Angliában is működő preschoolszerű oktatási szintre. Ez már nem óvoda, még nem iskola, egyfajta játékos-fejlesztő átmenet a kettő között. Az ép értelmű gyerekek között is sok az éretlenebb, a különböző képességterülete(ke)n elmaradás(oka)t mutató 6-7 éves, akiknek ez egy hatalmas lehetőség lenne arra, hogy behozzák magukat, az elmaradásukat és ne kelljen megalázó módon osztályt ismételniük (traumatikus élményt elszenvedve). Vagy vannak enyhén értelmi fogyatékos gyermekek, akik az előkészítő osztályokban végzett intenzív fejlesztéssel sokkal nagyobb eséllyel és nagyobb százalékban tudnák később megállni a helyüket integrációban is (többségi általános iskolában). Mindent átgondolva én nagyon jó lehetőségnek tartom az előkészítő osztályt. Esély sok megkésett fejlődésű gyermeknek, sok fogyatékos diáknak, de esély lehet akár a HH és a HHH tanulók számára is (akik közül sok a roma/cigány származású). Minden azon múlik, hogy vajon miként fog megvalósulni a elképzelés?!

Még utána kell keresnem, hogy ez a 0. és még egy 1. osztály előtti előkészítő év

- hol valósulna meg (óvodában/iskolában)

- milyen bizottság sorolja majd be ide a tanköteles korba lépőket (TKVSZRB?, Nevelési Tanácsadó?)

- milyen felmérés követi a 0. év befejeztét, mi lesz a 1 vagy 2 előkészítő év megítélésének alapja (teszt?, pedagógiai vélemény? szakértői bizottság szakvéleménye?)

- milyen szakemberek, pedagógusok foglalkoznának azokkal a gyerekekkel, akiknek fokozottan fontos a differenciált, fejlesztés orientált, játékos, modern pedagógiát alkalmazó oktatás-nevelés (gyógypedagógusok/fejlesztőpedagógusok, többségi pedagógusok, esetleg óvodapedagógusok?)

- hosszútávon milyen előnyökkel és hátrányokkal kell számolni?

Csak remélni tudom, hogy a koncepció lefektetői kellő bölcsességgel és átgondolással közelítik meg az előkészítő osztályok minden részletét és sok pozitív hatást fog majd eredményezni az előkészítő; nem pedig a szegregáció és a stigmatizáció egy új eszköze lesz.

Akcelerált világ

   Minden olyan felgyorsult, úgy összefolynak a napok. Utálom ezt a blogot és a twittert is, mert még egy profil, még egy felület, még egy jelszó, még vmi, amit be kell írnom, ahova be kell lépnem, amit ki kell töltenem. Élek egy olyan életet, amit nem éppen kedvelek. Két arcom van: egy boldog és egy szomorú, mindegyik megannyi szereppel. És forog a film, a show nem áll meg... Fáradt vagyok és csüggedt. De a holnap és az Isten majd segít.