Csodálatos Balaton

Már régebben, pl. 2006-ban is voltam a Balatonon és akkor nem volt annyira varázslatos. De most megfogott és a rabjává tett. Ez egyik legjobb nyaralásom volt.

Hát nem csodálatos?

Na az is igaz, hogy ezen a nyáron elég semmittevő módon utazgattam többször is. (Németország, Csillebérc – táboroztatás, és ez a Balcsi.) Ezúttal augusztus 18-án indultunk Gáborommal a már 1 napja előrement család után Csopakra. Ha valaki Füred közelében szeretne megszállni, bátran ajánlom Csopakot, mert nagyon kedves, családias az egész település, a strand is és az augusztus 20-a is az egyik legmeghittebb 20-a volt számomra. Például, hogy egyedülálló felnőttek is hozták a kinyitható székeiket, elfoglalták helyüket a strandon a tűzijáték előtt 40 perccel és lassacskán az egész település apraja-nagyja ott várta a kirobbanó fényeket.

Idén egészen nagycsalásosra vettük a figurát, ugyanis a Lezsovits család is csatlakozott hozzánk (a bátyám barátnőjének családja). Mi Gáborral párszáz méterrel odébb kaptunk szállást, ami rendben is volt így, nem volt annyi konfrontálódási felület a családdal J.

Mindig szerettem az erkélyeket, itt legalább volt – igaz, a másik szálláson is. Hibája volt a panziónak, hogy a főút mellett volt közvetlenül és éjjel kettőkor is folyamatosan jöttek az autók – legalábbis Gábor szerint, mert ő ébred fel minden ilyesmire…

Az érkezés napján Tihanyban (is) kirándultunk, ahol a Levendula házzal kezdtük a nézelődést, majd az Apátság környékét vettük be. A Levendula ház meglepetés volt, olyan szempontból is, hogy baromira nem a levenduláról szólt. Persze lehetett levendula szörpöt kapni, hűtőmágnest készíteni, de a vetítés a vulkánokról szólt a Balaton környékén, a kiállítás szintúgy (plusz állatvilágról), de levenduláról csak a kis üzlet szólt igazán. Szépnek szép volt az  épület bent és a parkja kint...

Mocsárjárás

Balatoni nádas  imitáció

Meghódítottuk a várat

Az apátság környéke a szokásos nagyszerű élményt adta.

Mintha csak a tengerparton lenne az ember

"Egy hely, ahol a lélek is jóllakik." - hirdette az étterem

Ha az akolból nem lomtalanítottuk volna a sok "lomot"... :)

Ha az étel nem is, a hangulat a legjobb volt - és a szörpök is!

Voltunk bent Füreden is, de tekintve, hogy előző nap még lázas beteg voltam és torkom baromira, a fejem picit fájt még – főleg estére, ez nem hagyott bennem túl maradandó nyomot. Strandoltunk Csopakon, de sajnos meg kellett tartóztatnom magamat, mert nem akartam visszabetegedni, így csak napoztam, árnyékban meg pulcsiban ültem (tényleg fáztam). 

19-ére már egész jól voltam, elmentünk bortúrázni is. Elsőnek nem túrának indult, csak egy hegytetőn lévő pincészetbe sétáltunk fel. Totál gazdag környéken meneteltünk, a jobbnál-jobb, drágábbnál-drágább autók párszor majdnem elcsaptak. Ott nem szeretnek/tudnak lassan menni az autók, na nehogy má’!

Kellemetlen volt, hogy mutogattak ránk néhányan a pincészet erkélyéről, amikor a tetőre közeledtünk, hogy jé, ezek gyalog vannak. Nem tudom… ezek szerint nekik vagy volt sofőrjük, vagy csak kóláztak… Így utólag nem is baj, hogy nem volt már hely, vagy ne akartak adni helyet, mert hétköznapiasan öltöztünk, nem öltöny-nyakkendőben jelentünk meg.

Innen indult a túra, egy 3-4 km-rel arrébb található pincészet felé. Egy hosszú útszakaszon kellett mennünk az Istenfia utcába, ahol szintén párszor le kellett ugranunk az útról az autók miatt. Ez a pincészet sokkal szimpatikusabb volt mindannyiunk számára. A pincérek kedvesek voltak, a bor finom. Extra zsíros kenyeret is ettünk J.

A borospohár könnyen rabul ejti az embert

20-án Veszprémbe mentünk, megnéztük az állatkertet, majd még picit a vár környékét.

Az egyik rátette a mancsát a kezemre

Ahol a legfinomabb Cézár salátát ettem

A tavaszi kép nyári változata velem...

...és Gáborral.

A csapat nagyobbik fele hazament, így a késődélutánt már csak anyuékkal és Dáviddal, tehát öten töltöttük. Sétáltunk, este pedig lementünk a borpavilonokhoz a part közelébe és a már említett családias hangulatú tűzijátékot is megnéztük.

21-én anyuékhoz mentünk már összepakoltan és közösen elköltöttük a reggelit. Utána strandoltunk megint. Négykor mi elmentünk Tihanyba a révhez.

ElRÉVedtünk Szántódig

Már ötkor megérkeztünk Zamárdiba papáékhoz. Papa jó barátnője minden évben lent van sokat egy aprócska, régi nyaralóban Zamárdiban. Apró, régi, de a nosztalgia hangulata lengi be és boldogság sugárzik a falakból is. Többet ért százszor a személytelen szállodáknál!

A máj szakszerű kiolvasztása a forró betonon

Gábor persze nem hagyhatta ki a horgászatot J.

És persze nekem is be kellett segítenem, amíg ő majszolt.

Mivel horgász napijegyet Siófokon lehetett váltani, így a nagy hohóskodás előtt néhány órát ebben a szép balatoni városban is eltöltöttünk.

Makovecz tervezte templom

Sikerült jól lebarnulni :)

Kívánom, hogy varázsoljon el téged is a Balaton!

Amnesty International Magyarország - emberi jogi tábor 2012

Mottó: "A másik bőrében."

Néhányan az IPPK-ról terepgyakorlatunkat vagy iskolai gyakorlatunkat előbbre hozva csatlakoztunk egy emberi jogi nyári tábor szervezésébe és lebonyolításába. Tartottunk foglalkozásokat, segítettünk a táboroztatásban. 2012. 08. 13.-2012. 08. 16-ig tartott, sajnos számomra egy nappal korábbig - mint azt az előző bejegyzésemben írtam. Azt kell mondjam, hogy jól sikerült, ahogy azt vártuk is, de többet tanultam belőle, mint azt előzetesen gondoltam. Többségében sajókazai és alsózsolcai cigány/roma tanulók voltak a táborlakók 15-23 éves korig. És volt egy budapesti gimnazista lány, aki pedig szeretett volna megismerkedni olyan kultúrából és közegből jövő fiatalokkal, akikkel egyébként ő nem szokott találkozni. Sajnos képeket igen korlátozott számban tudok mutatni, mert nem sikerült beszerezni a szülői engedélyeket a fényképekkel kapcsolatban, így csak olyanokból tudok betenni, amelyek egyértelműen ábrázolnak helyzeteket és ahol a fiatalok háttal állnak, kevésbé felismerhetőek vagy amelyeken mi segítők szerepelünk. Előzetesen egy blogot is készítettünk, amelyet nyilvánosra terveztünk, végül mindennap fel is került rá egy képes beszámoló, de egyelőre zárt blog maradt. Ha mégis megnyitnánk, akkor belinkelem majd.

Mindenkivel együtt 33 fős csapatunk az első nap megismerkedett, jégtörő játékokat játszottunk. Mint talán minden tábor, kissé döcögősen, de aztán annál nagyobb hévvel indult meg. 

Megtörtük a jeget! :) Ja, és megtanultuk egymás nevét.

Becsavarodtunk - gordiuszi csomó.

Megalkottuk a közös, tábori szabályainkat, Adri-Pít tervezte, de 6-8 segítőt igénybe vevő érzékenyítő programban vehettek részt, előkészítettük a másnapi programot, majd az esti búcsúzás előtt megtartottuk a napértékelőt.

Hogyan segítsünk látássérült embertársainknak?
Megpróbáltuk a helyes segítési technikát elsajátíttatni. 

A Facebook hiányát is megpróbáltuk valahogy orvosolni és napértékelőként mindig valami más szempontból kellett üzeneteket hagyniuk 2-4 nagyalakú papírra.

Amnestybook

A második nap is eljött. A lefekvéssel és felkeléssel sem volt probléma, a reggelihez időben érkeztünk - sőt, kávézás céljából sokan már előbb is ott voltunk. A szerepjátékok és önkormányzattal kapcsolatos játékok (pl. mire lehetne elkölteni 1 Millió forintot és hogyan dönt erről egy testület) után ebédeltünk, majd megindultunk a Csillebérci Challenge Kalandparkba. Nem mindenki mászott, de a többség bevetette magát a fák közé :). Úgy vélem, itt szereztem magamnak igazi respektet azáltal, hogy hetedmagammal elindultam mászni 7 sráccal, akik meglepődtek azon, hogy "Pít, te csak átrepülsz a pályán". A 7-ből egy még az elején rájött, hogy neki ez magas lesz és idejekorán kiszállt. Dinamikusan, gyorsan haladtunk, utol is értünk korábban indultakat a társaink közül. Meg egy idős bácsit az unokájával... Számomra ez volt a legidegesítőbb, hogy várni kellett mások miatt, akik nem igazán voltak a helyzet magaslatán. Mivel már más segítők is beértek a várakozás miatt minket, így ketté tudtunk szakadni, a gyorsakkal előre kéredzkedtünk a bácsiék elé és nekivágtunk keményen. A többiek szerint ilyenkor Pít őrmester voltam xD, aminek hasznát is vettem, amikor valaki elkezdett félni vagy hisztizni, hogy ő nem bír tovább jönni, elfáradt/nem tudja ezt az akadályt leküzdeni, stb. Volt, ahol 5-10 percet kellett győzködnöm, hogy meg tudja csinálni, ha elakad, visszamászom érte segíteni, de nincs az az isten, hogy az én csapatomból le kelljen valakit menteni.

Csapatom egyik tagja

Este az Amnesty International Magyarország bemutatkozott némi színdarab és játékos feladatok közepette. Az egyik aktivistájuk, Niki pedig Egyiptomról és ezen belül egy ottani női aktivistáról tartott előadást. 

Az Amnesty bemutatkozik

„Ha visszavonom a vádakat, akkor az, ami velem történt,
bármelyik egyiptomi lánnyal újra megeshet."
Samira Ibrahim 

A harmadik nap reggelén igen cudarul éreztem magamat, de a Sissy és Adri segítségével összelegóztam magamat annyira, hogy a másfél órás drámapedagógiai foglalkozást meg tudtam tartani. Örültem, mert jól sikerült. A csábításról, bűnös út veszélyeiről, a jó út melletti kitartásról, prostitúcióról szólt a foglalkozás, amelyet férfi-női szerepekről szóló disputa követett. Mindegyikben kitértünk a jogokra, jogsértésekre is - főleg a disputában.

Ha kapok majd képeket, akkor beteszek egyet-kettőt.

Délután a többiek nekiindultak Budapestnek, megkapták a kiscsoportok előre a felderítendő pontokat, amikor ezeket elérték, a segítő adott egy-egy érdekes, rövid feladatot. A feladatokért betűket kaptak, a betűkből pedig kijött egy Raoul Wallenberg neve, az azonos nevű emlékpark volt az utolsó állomás. Innen átmetróztak az Amnesty irodájába, ahol pizza várta a megfáradt utazókat. Egy petíciószerű levelet közösen írtak meg a helyszínen. A csillebérci táborba a visszaút során néhány "Budapest by night" pillanattal gazdagodhattak.

Sajnos az utolsó délelőtti programról, történésekről még nincsen információm. Majd mesélnek a csajok róla.

Azért volt néhány érdekes örök "best of", ami meg fog maradni, például a megöllek pillantásos fénykép rólam (nem rakom fel, nehogy sokkot kapjon valaki :D) vagy az, hogy azt hitték egyik csoporttársamra, a Danira, hogy a fiam. Igaz, fiatalabb 1,5 évvel, meg amúgy is 18-20-nak néz ki, de engem ekkor is 30-32-nek kellett nézzenek... vagy csak abszolút nem számoltak utána. :)

Volt köztük néhány igazán értelmes fiatal, meg voltak, akiket nem feltétlenül az eszükért kell szeretni, de jó volt megismerni mindannyiukat. Némely sorsot látva megint az erősödött meg bennem, hogy sokunk nincs is tisztában azzal, hogy mennyire szerencsés. Mennyire szerencsés, hogy nem egy telepre született, hogy a neveltetésében nem indult hátránnyal és a társadalom előítéletei miatt sem kellett eleve a startvonal mögül még 5 méterről  indulnia. Ugyanis mindenki potenciálisan homoszexuálisnak/stigmatizáltnak születik, csak a százalékarányokon meg a szerencsén múlik, hogyha mégsem. Azért ezen érdemes elgondolkozni, mielőtt ítélkezünk.

Amit nem úszol meg büntetlenül

Korábbi bejegyzésemben írtam, hogy számomra a Lyme-kór nem járt különösebb kellemetlenséggel - leszámítva az EÜ-i ellátás bonyodalmait. Nem volt sem lázam, sem ízületi fájdalmam, stb. Szedtem a napi 3x1 1000 mg-os antibiotikumot 20 napon keresztül, ami 60000 mg lett így a végére. Ezután 3 napra mentem az Amnesty International Magyarország nyári táborába, mint segítő. Ez egy gyakorlat néhányunknak az egyetemről és május óta egyeztetünk, szervezünk. Tartottam foglalkozásokat stb. Hétfőtől csütörtök ebédig tartott a tábor, de számomra már szerda délután vége volt. Azaz igazából már reggel, csak kitartottam addig, mert a reggeli utáni foglalkozást pont én tartottam, utána meg már csak maradtam a disputára meg az ebédre.

Sajnos ez az antibiotikum kúra hozzászoktatta a szervezetemet, hogy nem igazán kell neki védekeznie, meg ilyesmi. Itthon nem is volt gondom, mert csak a megszokott baktériumokkal találkoztam, viszont egy új környezetbe kerültem és más "mikrobiokultúrát" is magukban hordozó emberekkel voltam egy táborban. Ez elég volt ahhoz, hogy kedd éjjel rázzon a láz, fájjon a torkom, reggelre meg úgy éreztem magam, mint aki legalább influenzás. Nyilván tudtam, hogy nem influenza, csak göthös vagyok és egy normális immunrendszernek mindezek a körülmények bőven leküzdhetők lennének, de nekem ez most elég volt. Nagyon sajnáltam, hogy fel kellett adjam, a fiatalok is, de ez van. Most napi 2000-3000 mg C-vitaminnal, újra probiotikummal, izzasztással, mézzel és sok folyadékkal kúrálom magamat, remélve, hogy a holnaputáni nyaralásra már jobban leszek. Egyelőre a reggelek és az esték voltak rosszak.

Igazából nincs olyan nagy baj, leszámítva, hogy inkább fehérje turmixot iszom, mert azt legalább nem fáj (annyira) lenyelni, de sérült bennem valami :(. Megszoktam, hogy nagyon ritkán vagyok beteg, akkor is max. pár napig egy-egy erősebb nátha erejéig, erős a szervezetem, mint egy baromé, most meg beléptem a göthösök közé... Na, szépen állunk! :D Mindegy, majd felzárkózom újra az izmosak közé.

Keresztény Olimpiai Tábor

Idén részt vettem, mint segítő egy, a tatai baptista közösség által szervezett táborban. Tavaly is volt ilyen rendezvényük, de idén 39 fő 6-12 év közötti gyerek jelentkezett. A tábor a közelgő olimpia témára volt felfűzve, így volt például sport, zászlókészítés, olimpiai ötkarika fonalgrafikázva, keresztény olimpiai társasjáték, babérkoszorú tésztából, stb. A reggeli foglalkozásokat a délelőtti angol tanítás követte, majd az ebéd után kézműveskedéssel, majd sporttal töltöttük el az időt - ez utóbbiak szervezését általában rám bízták. A gyerekek nagyszerűek voltak, igazán megkedveltem őket. Voltunk sárkányhajózni is, ezt is nagyon élvezték, meg persze mi is. Az olimpiai játékok vetélkedőre is sort kerítettünk. Sok mozgással, de még több élménnyel lettek mind a gyerekek, mind pedig mi, segítők gazdagabbak. Erről a csodás öt napról Claudia készített két kis videót, az előzetes már látható (több a tatabaptista.hu-n vagy a FB-on).

A nagy megmérettetés előtt először is bemelegítést tartottam.

Sárkányhajózás

Adtuk a tempót :)

Ki jön labdázni?

A zárónapon a szülők is kaptak egy kis élményt.

Lymeosan, de boldogan :P

A betondzsungel közepén is várnak ránk a vérszomjas vérszívók. Július 3-án találtam magamban egy kullancsot, amire elég csúnya piros foltom lett. Mivel egy nyavalyás szúnyogcsípés után is napokig fel van dagadva a bőröm, olykor be is lilul, így nem aggódtam. Mikor azonban gyanúsan nem tűnt el a folt, sőt nőni kezdett, na, akkor már kezdtem picit aggódni. Tegnap el is mentem dokihoz, ami kifejezetten tortúra volt. Tanács: sose legyél beteg nyáron és/vagy hétvégén, valamint ünnepnapokon! Na, minthogy én nem fogadtam meg e fenti tanácsot, így megszívtam, mert persze, hogy 3 hétig szabadságon vannak a bőrgyógyászaton. A háziorvosommal előtte beszéltem telefonon, és mondta, h inkább szakrendelőbe menjek, mert az ő praxisában ezzel kevéssé találkozott, nem annyira van benne gyakorlata. Akkor a magánrendeléseket is megnéztem (ott van a rendelőintézet mellett a külön részleg), de ott is szabadság, ill. csak kedden lesz következő rendelés. Elnézést, ha valakit megsértek ezzel, de akkor marad a megyei rettenet, a Szent Borbála Kórház. Telefonos egyeztetés után hajlandók voltak fogadni. Azt hittem, h azért vonakodtak ennyire, mert tele vannak beteggel, de ehelyett kemény 2 percnyi várakozás után bemehettem, ahol a főorvos, egy jó 70 körüli úr rendelt. Nem voltam bent 3 percnél többet, megnézte, megtapogatta és azt mondta: ez Lyme-kór. Biztos? - kérdeztem, Igen, láttam már elégszer ilyet! Kérdeztem, h vérvételre nem akarna-e elküldeni, de erre az volt a feladat, h nem szükséges, hiszen mire ez kimutatható lenne a véremben, eltelne 6 hét, addig meg már rég meggyógyulok. Szóval most 3 hét antibiotikum kúra. Meg kell becsüljem ezeket a lóbogyókat, mert hozzájuk jutni is kalandos volt. Tatabányán nem volt a kórház melletti patikában, aztán gondoltam, h majd Tatán. Itthon a 4. patikában tudtam kiváltani a receptet, de itt sem a teljes adagot, mert a felírt 16 kapszulás változatból sosem volt nekik. Helyette a 12-esből vettem a felírt 4 dobozzal, de így még egyszer el kell menjek vmelyik dokihoz, hogy felírjon nekem egy 5. dobozzal, hogy meglegyen a 20 napos kúra. Vettem probiotikumokat, h hátha nem teszem teljesen tönkre a bélflórámat, de már most fáj a gyomrom időnként. Mindegy, nem vészes és tulajdonképpen örülnöm kell, sőt teszem is ezt, mert h nem vírusos agyhártya gyulladásom van, hanem csak Lyme-kórom, ami egyrészt gyorsan és jól gyógyul (ha időben kezelik), másrészt meg legalább van nyoma. Legalább még egy tapasztalat... :P.

Mostanában sokat olvastam, elolvastam a vizsgaidőszakban (ez nagy luxus!) egy csöppet sem szakirodalomnak számító Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala című könyvet. Egy éjszaka alatt. Nem tudom szavakba önteni, h mennyire magával ragadott.

Ez nagy motiváció volt, h tanuljak és legyek túl a többi vizsgán, merthogy el akartam olvasni a másik két részét. Ez is hamarosan bekövetkezett. Az orwelli 1984 óta nem volt ekkora hatással könyv! Tényleg ajánlom mindenkinek.

A másik könyv pedig egy kis csacskaság, ámde nagyon aranyos, ezt tegnap fejeztem be, a hatása pedig érződik már a soraimon, azaz, h igyekezzek örülni mindennek, még abban is találjak jót, amiben nehéz. Aki nem ismerné, annak mondom, hogy ez a könyv, a:

Igazi szemléletformáló, kedves kis történet. Ha valaki vágyik valami extra édes, de olykor szívszorongató könyvre, akkor vegye kézbe ezt, mert Pollyanna egy igazán különleges gyermek :). 

Újra Osnabrück

A nyáron volt szerencsém megint visszatérni második otthonomnak érzett városba, azaz Osnabrückbe. Idén a Martin Familie fogadott minket Barbival és a tőlük megszokott hatalmas szeretettel halmoztak el minket.

Az odaút

nem volt valami zökkenőmentes, a repülőt majdnem sikerült lekésnünk, a vonatot meg részben a magunk, részben a DB hibájából elvétettük. Ez van :). Volt egy alapos égszakadás, ami miatt 40 perceket késtek a vonatok. A miénk is. Ugyanarra a vágányra, ugyanannyi késéssel futott be egy IC, egy 3 éve Németországban lakó magyar lánnyal együtt várakoztunk és szerinte is az volt a mi vonatunk. Mi a Hamburg felé tartó IC-vel kellett volna menjünk, ezen az állt, h HAM. Nem is olyan soká kiderült, h igen, de van egy olyan állomás, h Hamm. Na, ez oda ment. Onnan átpattantunk egy másik vonatra és mentünk azzal tovább Münsterig. Ott vártunk egy csomót egy következő megfelelő járatra. A késésünkről nem tudtuk értesíteni Herr Martint, mert nem volt nála a telefonja. ÁÁÁÁáááá! Szegény, háromszor jött ki elénk.

Ottlétünk

na, az valami fantasztikus volt. Barbival nagyon-nagyon sokat nevettünk, és ismét életre szóló élményekkel lettünk gazdagabbak. Először is egy grillpartyval fogadtak minket, ahova az egykori kollegák egy része is hivatalos volt.

Kedélyes és értelmes beszélgetések után késő este kerültünk ágyba. Külön szobát kaptunk! Nem semmi! Szerintem sosem fogjuk tudni kellőképpen kifejezni, sem viszonozni a kedvességüket.

Csütörtök késődélután érkeztünk, másnap voltunk bent az iskolában. Hatalmas élmény volt, h a gyerekek ilyen örömmel fogadtak, nem csak az egykori osztályainkból, hanem nagyon sokan, akikkel volt bármiféle kapcsolatunk. Sajnos az én egykori 7. b-m már nincs, szétszórták őket, mert valakik fognak magasabb fokú bizonyítványt letenni, valakik nem és ennek megfelelően új osztályok képződtek tavaly az akkori 8.-osokból. Ennek ellenére Frau Weßelmann behívott az órájára, süthettem-főzhettem a fiatalokkal.

Mindennap pompás terülj-terülj asztalka mellett költöttük el a reggelinket. Szombaton 10 óra tájban vágtunk neki Dangastnak, ahonnan az Északi-tengerre hajóztunk ki.

Igaz, ez a tenger egyik öbölrésze, de akkor is élmény volt. Az árapály jelenségről tanulni és azt a valóságban megélni több alkalommal is, az valami csoda. 6 óránként eltűnt az a rengeteg víz és visszatért. De gyorsabban, mint gondoltam volna.

Megnéztünk egy Radziwill kiállítást, ahol a tárlatvezető hölgy igen meglepő módon igen bunkó volt, de a végén jót nevettünk rajta. Aztán indultunk hajózni. Persze amilyen a formánk, a verőfényes napsütésnek akkor lett vége, amikor nekiindultunk volna a tengernek. A kikötőben vissza kellett fordulnunk, mert szakadni kezdett az eső. 4en (Herr Martin, Andreas, Barbi és én) ültünk a kis hajócska aljában és vártuk, h elálljon. Aztán másodszorra is elindultunk.

Kint voltunk vagy 2,5 órát a vízen, mire visszaértünk, már majdnem az iszapban csúsztunk, mert elment a víz... érdekes egy beparkolás volt, annyi szent. Előkészítettük a fekhelyeinket, lezártuk a hajót és kimentünk életünk legkedvesebb helyére, a Kurhaus elé. Korábban már írtam erről a helyről, ott gondoltam először azt, h ha most és itt véget érne az élet, akkor nem bánnám azt egy percig sem. Gyönyörű volt akkor és most is!

Ott piknikeztünk egy padon, elfoglalva a járda egy részét, de mindenki kedvesen jó étvágyat kívánt és egy pillanatig sem zsörtölődött, h egy picit szűkebbre kellett húznia magát az áthaladáshoz.

Utána a tengerpartra mentünk és Andreas családjával együtt élveztük a naplementét és egymás társaságát. Ott majdnem 11-ig világos van! De éjfél felé sem volt még vak sötét.

Igazból mi egy ugyanilyenen ültünk eme csapat mögött :)

Életünkben először aludtunk hajóban. Kíváncsian vártuk, h vajon érezni fogjuk-e, ha visszajön a víz. Barbi felkelt egyszer éjjel, így ő találkozott a vízzel, én átaludtam... :).

A Kurhaus teraszán tett reggeli után utunk 1 órás autózást követően már egy nagy komppal folytatódott a kis hajó helyett. A sirályok csakúgy sereglettek felettünk, néhány embert el is trafáltak az ürülékükkel. De sokkal veszélyesebbek voltak azokra nézve, akik valamit enni szerettek volna. Lesben álltak, majd félelmetes sebességgel lecsaptak és kikapták az ételt az áldozat kezéből.

Ezüst sirályok

A Norderney nevű gyönyörű szigetre utaztunk, de ott egy órán belül hatalmas zivatarba kerültünk, ami miatt egész estig egy merő vízben tengődtünk mindhárman. Csöpögött a farmerünkből, mindenünkből a víz, a szeles, hidegecske tengerparton éppen hogy csak nyirkosra száradtunk, mire még egyszer megáztunk. Ez a mi formánk xD, mindig rossz az idő, ha ott vagyunk. Azért ennek ellenére minden szuper volt, a tengeres-tengerpartos élményeink egyszerűen feledhetetlenek.

Hétfőn megnéztük a színdarab próbáját, legalább erre ezt tudtuk látni, ha az éles pénteki előadást nem is. Egészen jó darab volt és aztán az előadás is sikeres lett.

Utolsó délutánunkon még shoppingoltunk kicsit, utána Apoloniával találkoztunk, aki felhívott minket magához és goffryt sütött nekünk. Igazán jól éreztük magunkat.

Ezután már csak Krisztina (Herr Martin felesége) meglátogatása volt hátra. Olyan sokat beszélgettünk már az ékszerboltról, ahol dolgozik, h meg is beszéltük, h beugrunk. Valóban minden tipp-topp és csili-vili volt. Öröm volt látni, h hol tölti a hétköznapjait és olykor a szombatjai egy részét.

Hazasétáltunk és a változatosság kedvéért kicsit csepergett ránk az eső, de mi ezen már csak nevettünk. Ez tuti nem tetszhetett az időjárásnak, mert "abbahagyta az esést".

Közösen vacsoráztunk, beszélgettünk, majd egy-két palack jó bor mellett beszélgettünk későig. Kaptunk Bünting tee-t és Leysieffer csokit. (Most, h írom a blogot és eszembe jut, meg is eszem.)

Elköszönés után még bepakoltunk és előkészítettünk egy igen aprócska búcsúajándékot. Ennél szebb utolsó napot el sem lehetett volna képzelni.

Másnap minden klappolt, elértünk mindent és a repülőút is jól telt. Együtt utaztunk haza Gyulával, a Bárcziban dolgozó ismerősünkkel.Aztán itthon a metrón hátba vágott minket a valóság... szó szerint, hiszen itthon nem divat szólni, ha valaki nem fér el és inkább beléd öklel. Jól van na, én így szeretlek Magyarország :D!